Perseidák (Changmin/Minseok)

♫

Perseidák

meu pé de laranja lima / édes narancsfám

Minseok combjára opálszín fehérségben hullottak le a vízcseppek, s lustán, bágyadt erecskékként siklottak tovább félénken megbúvó, finom szeplők sima vonalán, mohón kóstolva bele testébe bőre minden apró pórusán át, melyet csak megcsúszott, csókízű ösvényük vázlata követett a reggel napsárga árnyékában. A kövér gyöngyöket hamar a semmibe mosta a fiú tenyere – könnyed és keskeny, csontos csuklóval és vékony percekkel szelídülve mézes érintésbe –, és karcsú ujjai közt, mint egy magányos felhődarab, feszült nehezen egy sóhajnyi borotvahab; jobb kezében játékosan billent meg a penge, akárha a levegőt akarná meztelenre harapni ezüstös, acél fémlapjával.

Minseok ajkán sugárzó mosoly szikrázott fel. Sötétlő pillái könnyedén rezzentek meg az olvadó hőség álmos balzsamának súlya alatt, macskamód ívelő sarkukból ábrándos könnyfolttal pislogott ki a megfáradt pirosság, szeme árnyékát még a hajnali délibábok kavalkádja keverte sápadt orgonalilába – a fakó bőr lázas pírja csinosan ült meg csillagokkal parázsló, mélybarna szemei alatt, s gyermeki arca egy árnyalattal még fiatalabban derengett fel a zaklatottan széthúzott redőnyök félszeg homályában.

Minseok felsóhajtott. A reggeleknek mindig olyan különös ízük volt – most citrusos, mentolos fűszerrel pihent meg arcán egy édeskés lehelet, túlságosan közel és mégis túlságosan messze ahhoz, ne csupán illanó fuvallatként csókolja kipirult arcát. Changmin, dúdolta magában Minseok. Changmin.

– Ne vágj meg, cica – morogta az idősebbik, ahogy a borotvaél újból végigszántott állán.

Minseok imádta így látni Changmint reggelenként. Rezes, kócos tincsei puhán keretezték álomittas fényben ragyogó arcát, szép ajkai enyhén duzzadtak, szemei nagyon szelídek, lágyak, s szivárványhártyája peremén aranypírú, zöldes szőkeség olvadt írisze feketéje köré – a mozdulatok még ügyetlenül súrolták egymást, mikor a másikat kutatva összeértek, homályos, alvástól gyűrött simítások, de Minseok így szerette, így imádta Changmint augusztus lila hajnalán, mentolos ízzel rózsaszín nyelvén és kemény tapintással ruhátlan combján.

És persze lehetőleg minél közelebb ahhoz, egy elsietett perc során bágyadt csókban találhassa magát a másik olyan hívogatóan feszülő száján.

– Ne mozogj ennyit, hyung! – Minseok szelíden fordította maga felé az idősebbik arcát. – Nem akarlak megvágni.

Minseok szerette, ha Changmin megengedte neki, hogy ő mossa meg és borotválja le az arcát. Olyan csodálatos érzés volt, valahogy, valamiért, Minseok nem tudta, hogyan is magyarázza meg magának – mintha egészen egymáshoz tartoztak volna, mintha teljesen az övé lett volna a fiú, olyan meghitt, intim volt köztük ez a reggeli rutin, a közös zuhanyok és a mentolhabos fogmosás, a fésülködés, a jeges arcmosás és a borotválkozás, ahogy a fiatalabbik Changmin dereka köré ejtette lábait a mosdó pultján csinosan megülve és vállain megkapaszkodva simított végig arcán a pengével. 

– Azt én sem szeretném… – Changmin szórakozott mosollyal kócolta össze a fiú barna haját. – Boa rögtön képen is röhögne, mikor meglát.

– Tényleg – kezdte hirtelen Minseok. – Mikor is jönnek? Nem együtt megyünk le, ugye?

Minseok rettentő izgatottan várta már az estét. Különleges nap volt, alig pár hét vissza a fényes nyárból, augusztus tizenkettedik reggele – aznap éjjelre jósolták az évente egyszer feltűnő csillaghullást, a káprázatos meteorzivatart hozó Perseidákat; Minseok borzasztó régen vágyott már rá, egyszer ő is láthassa a földöntúli vihart, melyet a régholt üstökös messze tündöklő szikrái kavartak. Changmin a születésnapján ígérte meg neki, még az idén megnézik a Perseidákat, s a fiút boldog izgalom járta át most, hogy tényleg, tényleg igazán láthatja az eget gyémántos porral behintő, éjféli délibábot és Changminnal, végre Changminnal lehet. Hogy Changminnal lehet – nem számított semmi, semmi sehogyan, nem számított, hogy közöttük fényévekre szakadva ül majd Yunho és Boa, Minseoknak elég volt a tudat, hogy Changmin vele lehet, Changmin és egyedül Changmin csupán–

– Nem hinném – hangzott a felelet. Changmin lehunyt szemekkel élvezte, ahogy Minseok vékony ujjai elsimítják arcán a habpelyheket. – Mi három óra múlva indulunk… Ők meg majd valamikor délután jönnek. Nem tudom. De azért remélem, még időben leérnek. Mondjuk most, hogy belegondolok, igazából teljesen mindegy… Mi akkor már úgyis rég a nyaralóban leszünk, tökmag.

Minseok szívét elöntötte a kékség. A fáradt utak szelének homokos piszkától pettyes ablakokon túl mintha az eget is magába szívta volna a víz, egymásba forrott a tajték s a nedves vattaként szétbomló narancsszélű fellegek – a táj lustán kúszott el mellettük, a fiú pedig egyre csak megbabonázva követte a távoli hegyek virágporba vesző vonalát, melyek acélos szürkéjét fürge ecsetvonással mázolták a horizont lenvásznára az éjszakánként előbúvó, bűvös csillagok. Káprázatos volt a tengert újra, édesen újra és ilyen szoros közelből látni annyi hónapnyi megfakult emlékkép ringatása után; egészen más, ahogy az ember torkát szorítja a réglátott hiánya és ahogy mindent sziromba borít a valóság, a hihetetlen, napfényes boldogság, hogy újból láthatja, hogy újból tapinthatja, mit oly igazán hosszasan kutatott már megfáradt memóriája legszínesebb álomfogóján.

Minseok óvatosan állt fel az átforrósult, fekete bőrutánzat maszkjába oltott ülésről, és a szertehagyott utazótáskák romjai fölött átbillenve az ablaktáblához lépett – az üveg sajogva izzott fel a tenyere alatt.

– Ne segítsek, tökmag?

Minseok hátrapillantott keskeny válla fölött. A szemközti ülésről Changmin ragyogó szemei bámultak vissza rá, meleg mogyoróbarna és napcsókolta olívazöld; egyetlen másodperc, s Minseok lélegzete a torkán megtörve akadt. Az idősebbik sötét felsője talán túlságosan is szűken fogta közre hasának finomra dolgozott izmait, s túlságosan is röviden takarta bronzbarnán aranyló, markáns karjait, melyek szinte súrolták a fiú meztelen vádliját, ahogy az idősebbik kócosan elfekve pihent az olvadozó bőrhuzaton.

Minseok néha azt kívánta, bárcsak ne lett volna Shim Changmin olyan pimaszul és hallatlanul csábító, mint amilyen most is volt – játékos mosoly és barackszín ajkak, rézvörös loknik gödröcskés arcának árnyékán, és az a szemtelen vonzalom, mellyel újra és újra magához édesgette a fiút– Nem szabadott volna úgy néznie rá, nem szabadott volna ilyen szikrázva égetnie, mikor hirtelen fékezni tűnt a vagon, s az idősebbik tenyere egy pillantás töredékéig a térdéhez kapva egy csöppet feljebb csusszant a nadrágján és nem szabadott volna a hazug bocsánatnak ilyen szívszakasztó mosollyal kúsznia vibráló bőre alá; Minseok sietve pillantott el Changminról, ügyelve arra, a hyungja még véletlenül se fedezhesse fel azt a gyermeki pirosságot, mely szégyenletes hévvel lopta most orcáira magát.

– Nem, dehogy – nyúlt az ablak zárjához Minseok. Rettentően szomjúzott egy korty friss, hűvös levegőre – a heves pír szinte már a nyakáig kúszott. – Egyedül is megoldom.

Könnyed fuvallat szökött a fülledt kabinba. Minseok hálásan lélegezte be a kevély szellőcske fűszeres ködét, majd a résnyire húzott ablak keretére könyökölve kihajolt a vagonjukból. Földöntúli érzés volt. A fiú selymes hajába kedvesen simogatva kapott bele a fülkébe szivárgó szél, bársonyosan karcolva felhevült orcáit és verejtéktől sikamlós tenyerét.

– Aztán nehogy kiess, cica! – Minseok tompán hallotta csupán a másik gyönyörű hangját. Lehetetlen boldogság töltötte el a szívét – a napfény kíváncsi sugárral barangolta be arcának minden aprócska szegletét, szinte érezte, ahogy a mézédes melegség beszökik bőre alá s belülről öleli át, belülről imádja összes magányos sejtjét, egész borzongó testét, lélekszakadva veszett bele a szélfútta pillanatok virágporos forgatagába, mintha üvegből forrottak volna a csontjai, úgy vitte magával a balzsamos szellő, akárcsak ha szirommal táncol vihart a nyár derekán.

Minseok egészen belefeledkezett az alattuk elsuhanó táj szépségébe, s csakis akkor kezdett ébredezni pillekönnyű, tengersós álmából, mikor csontos ujjak fonódtak térdkalácsa köré egy dallamos, szeretve ismert hanggal párhuzamban cirógatva. A fiú végig magán érezte Changmin nyugtalan pillantását, amíg csak az ablakon túli világ felé hajolt.

– Nem tesz jót a huzat, ha ilyen sokáig állsz ott – mondta halkan. Hűvös keze gyöngéden dörzsölni kezdte Minseok térdét, akárha kérés lett volna, hogy üljön le mellé. – Nem akarom, hogy megfázz… Mindegy, mennyire meleg van. Jó?

Hát persze, hogy jó, hyung, gondolta Minseok.

A fiú csendesen heveredett le a Changminéval szemközti ülésre. A fülkében vidáman időzött a hűs menetszél, időről időre a fiúk közé libbent és kerge pollenpelyhekkel csiklandozta napfényes arcukat – a vagonban rekedt, fülledt pára bolyhos melegségbe szelídült, amint a sóval nehéz levegő bágyadt felhői közé bújt, s láthatatlan, pillekönnyű szárnyaival lassú harmattá oszlatta szét durva ködét. Olyan nyugodt volt minden, olyan tökéletes, zavartalan, Minseok a nyelve hegyén érezte a nyár édeskés, mézdinnyés ízét és karjai közt hullva izgalmas, bűvös búzaillatát. Imádta mindenét az augusztusi, tapinthatatlan tájnak, imádta minden akáclila hajnalát és minden narancsszín estéjét, minden váratlan villámló, meleg záporát, minden kietlen, száraz szélviharát, az édes, borongós órákat a fullasztó hőség uralma után, a lusta deleket árnyékos szobákban, hogy minden nap olyan, akár a legutolsó nyárdélután, a felhők közül a móló vizébe lelógó, üres vasárnap, mely úgy telepszik az ember szívébe, mintha sohasem érne többet a világon véget.

Minseok talán mégis azt szerette az augusztusban a leginkább, Changmin gyönyörű, bronzbarna bőre ilyenkor egy árnyalatnyival mélyebb, sötétebb színt vett fel, haja pedig egészen kiszőkült, s máskor oly csokoládésan szétbomló szálai közé aranyló szikrákkal simultak a napsugarak, lágyan hullámzó, rezes vörösbe festve minden göndör fürtjét; szép arca mély szeplői egyre kifakultak, világos pettyekként elhintve követték édesen ráncolódó orrát, valahányszor csak kettejük magányának idilljében a fiúra mosolygott.

– Hé, cica…

Minseok halkan sóhajtva rezzent fel ábrándjaiból. Changmin karjait tarkója alá húzva feküdt el az ellentétes üléssoron, s különös tűzzel szemei sarkában fürkészte a fiút.

– Hm...?

– Mit szólnál, ha játszanánk valamit? Kicsit unatkozom – küldött felé egy vakító mosolyt. Minseok önkéntelenül is hasonlóképp felelt. – Na? Mit mondasz? Akarsz játszani?

– Játszani? Milyen játékra gondoltál? – kérdezett vissza kíváncsian.

Changmin úgy vigyorgott rá, mint a vadalma.

– Mondjuk… Játsszuk azt, hogy ideülsz az ölembe, és addig csókolózunk, amíg véget nem ér az út.

Minseok hitetlenkedve bámult rá nehéz pillái alól, majd a szemeit forgatva visszadőlt az ülés meleg bőrhuzatára. Changmin néha rettenetes őrültségekkel állt elő, Minseok mégis úgy érezte minden alkalommal, bármit megtenne a fiúnak, ha megfelelő komolysággal kérné.

– Persze, hyung. Jó játéknak hangzik.

– Nem vicceltem, Minseok. – Changmin kihívóan húzta fel a szemöldökét. A fiú beleborzongott az érzésbe, ahogy pillantásuk egymásba fonódott. Mintha a semmiből egy mágnes két pólusává változtak volna, Minseok testén különös, feszült impulzus futott át, s nyomában heves izgalom színezte melegre bársony bőre békés porcelánját. Addig csókolózni, míg véget nem ér az utuk – nagyon is kellemes időtöltésnek ígérkezett a hátramaradt lassú két órácskára.

– De…

Minseok habozott. Bármennyire is úgy sejlett, Changmin komolyan beszél, túlságosan régóta ismerte már ahhoz, elhitesse magával, hogy az idősebbik ilyen felelősségtelenül kezelje kettejüket – bárki, bármiféle idegen bármikor megzavarhatta őket, Minseok pedig jól tudta, Changmin sosem kockáztatta volna meg az esetlegesen igencsak kellemetlen véletleneket, bármennyire is csábítóan hangzott a két lusta, unott óra tiszta szerelemre váltása.

– De?

– De bárki megláthat… – mormolta Minseok az orra alatt.

– Na és?

– Na és? – Minseokot meglepte Changmin viselkedése. Changmin nem ilyen volt. Egyáltalán nem. Nem is értette, mit üthetett belé. – Nem akarom, hogy valaki meglásson, vagy esetleg benyisson, és leszállítson.

Changmin nevetése vibrálva szökött vissza a falakról.

– Hogy leszállítson?

– Hát…

– Ugyan miért szállítanának le minket? A smárolásért?

– Én ne-

– Jaj, tökmag – sóhajtott az idősebbik, és csontos ujjaival sietve futott át csinos hullámokban göndörödő haján. Minseok imádta, mikor ezt csinálta; valahogy még igézőbbé vált tőle minden pillantása. – Inkább gyere és csókolj meg szépen.

Changmin arcán elégedett mosoly villant fel, amint a fiatalabbik az ülését szabad magányára hagyva lépett át a fülkén, s óvatosan térdelt elé a tömött utazótáskák káosza közt helyet találva magának. Minseok képtelen volt betelni a látványával. Finoman, lassan hajolt fölé, pilláit könnyeden lehunyva, s gyengéden csókolta meg a másikat. Changmin rögtön visszacsókolt, egyszer, kétszer és nevetésbe fúlva harmadjára is, tenyere Minseok hajába túrva, nehogy elengedje, nehogy elhúzódhasson tőle – vastag ajkai forróak voltak Minseok száján, ahogy egyre többet, egyre vadabbul mart rá a fiúra, ahogy ujjai tarkójára csúszva cirógatták a nyakát s karját keményen vetette át a fiatalabb hátán.

– Hyung – suttogta Minseok két csók közt. Changmin játékosan kapta alsó ajkát a fogai közé. Egyszerűen őrjítő volt. Minseok alig emlékezett már rá, hogyan is kell helyesen venni a levegőt. – Chami…

Changmin hevesen csókolt bele Minseok elnyílt ajkaiba. A fiú szíve hangosan verdesett bordái ölén, mellkasa nehezen emelkedett föl és le és Changmin hasának lüktetve, lángolva s mohón pulzálva, ahogy közelebb húzódott az idősebbikhez; képtelenség volt, hogy ennyire élvezze a másik minden csókját, a másik minden érintését, minden sürgető cirógatását, képtelenség volt Changmint ennyire imádva, bolondul szeretni– Minseok úgy érezte, menten a karjaiba olvad, ha nem fejezik be rögvest a csókolózást.

– Hyung… – kezdte újra, de a szavak túl nehéznek bizonyultak a nyelve hegyén ragadva. Changmin ujjai a hajába markoltak.

– Minseok? – Changmin nehezen szívta be a levegőt. Minseok homlokának döntötte kipirult arcát, s hagyta, a másik lágyan csókoljon rá álla vonalára. Az idősebbik egyszerre volt lágy és durva, kemény, ahogy Minseok a karjai közé bújva feküdt el mellkasán. Hirtelen úgy érezte, gyomrában vadul gabalyodott össze az elektromosság. – Mm… Talán tényleg jobb lenne, ha inkább valami mást játszanánk.

Minseok nehezen tudott csak egyetérteni a hyungjával. Changmin ajkának édes íze hosszasan bizseregve csípte pirosra a száját.

Jobb lenne, ha inkább mást játszanánk.

A kicsiny telek, melyen Changmin nagyszüleinek nyaralója pihent a magas, büszke lombok bálványa közt, varázslatos fehérséggel pislogott ki a délután forró ködének fellege mögül. Egy porfedte, keskeny kis mellékutca görbéjén állt az alacsony tetejű, kétemeletes házacska, szomszédsága megüresedett a késő nyári órákra, egy halk madárraj az egyetlen társaság, mellyel a fiúk odafele sietve szembetalálkoztak. A kerítés megkopott barnájára egy hatalmas szomorúfűz hosszú levélfonatai hullottak zölden simítva, földig elnyúló szálai fáradtan kavarták föl a járda homokos medrét, mikor a szél szálai közé kapva rezgette meg az idős fát. Minseokot rögvest elbűvölte a kert látványa, amint a kapun túlra értek – körös-körül csak a smaragd s a színpompás virágszirmok hullámzását látta, bármerre is pillantott a fölöttük elterülő, kékséges ég és soha szűnni nem tűnő lombok melanzsában, mindenütt csakis az érintetlen, szépséges természet ölelése várta szerető testét s nyugtalan szívének minden megcsúszott dobbanását.

– Ez gyönyörű – szólalt meg csendesen. Changmin magasan állt mellette – arcát halovány csíkokkal díszítette a lombok közt áttört, szőke napsugár. Minseok nagyot nyelt. És te is, hyung, suttogta magának, te is gyönyörű vagy. – Tényleg az.

Changmin elmosolyodott.

– Tetszik, tökmag?

– Nagyon.

– Kiülhetünk ide, tudod… – Changmin a fiatalabbik kezébe simította sajátját, s lassan a ház felé kezdte húzni a karját. – Leterítünk valamit a földre, hogy ne legyen mindenünk koszos. Na? Mit szólsz hozzá, Minseok? Csak te meg én, és a kert. A többi meg várhat.

Minseok szíve majd’ beleszakadt a dobbanásba, mely őrülten verdesve felelt Changmin észveszejtő mosolyára.

Minseok nem gondolta volna, ennyire felkavarja majd az a rövidke sort és feszes póló, mely Changmin hibátlan alakját takarta. Egyszerűen istenien festett, ahogy hosszú, barna ujjai derekára csúszott felsőjét igazgatták, és bárhogy is igyekeztek, a fekete pamut alól kibukó alhasának izmait meleg csókokkal rajzolta körbe a bőrére csöppenő napfény – a fiú hirtelen nem kívánt mást, minthogy ő is sugár lehessen, hogy ő is így ölelhesse, ő is így szerethesse körbe az idősebbik imádott testének minden apró porcikáját.

Changmin gyöngéden fogta kezébe a fiatalabbik ujjait, úgy csalogatta a földre terített, színes takaró felé. Minseok szorosra zárt szemekkel engedte át magát az idősebbik két karjának.

– Gyere – súgta a fülébe, és a pokrócra húzta.

Changmin forró volt. Forró, mintha csak az ég búzakék közepére kúszó Nap költözött volna minden lélegzetébe, testének minden rezzenésébe, minden sóhajba, vágyba, mintha minden megkésett szívdobbanás perzselve mosódott volna egymás érintéseibe, minden félresikló rezdülésbe, minden mozdulatba, mi egyre a másik melegébe hajszolta kettejük szerelmét – Changmin mézbarna karja olyan nagyon forró volt most, ahogy Minseok újból és újból kinyúlt felé, ahogy tenyere lázas hűvössel simított végig nyárszínű ragyogásán, olyan vérlázítóan izgalmas akár egyetlen csóknak is mámorba tűnő nyomdoka. Changmin káprázat volt Minseok mellkasának ritmusán, széthulló billentyűk sietve verdeső ódája, néma hangokkal s mégis oly mélyen, zajosan kiáltva a nevét, káprázat volt a torkában, csípőjén, forróságban fénylő homlokán, bokája köré simulva és egészen puhán becézve a combja belsejét–

A délután almazöld fényét lángképű lilába oltotta a közéjük csepegő alkonyat. Minseok fehér zoknijának talpán szürkén pihent a szomjúzó föld száraz hamva, s szálai finom pamutját lustán festette újra a lombok ezüstje mögött reszkető orgonaszín, rózsán és sárgán és hidegkék napsugárként kígyózva fonódva sípcsontja feketéje köré. Rohanva felmázolt replikának tűnt csupán, mely a felhők szivárványos tükörképének opál puhaságát kövei kristálytisztán, egy fantom festő makulátlan kezének elnagyolt, részeg ecsetvonása a fiú lágyan barnuló bőrének szeplőtlen vászonán – hömpölygő színszikrák málnahabos tajtékja öntött ki sötét farmernadrágja keskeny vonalára, amint előrehajolt, s lábát Changmin csípőjének csúsztatva az idősebbik fölé kerekedve ült rá.

– Mit művelsz? – húzta fel a szemöldökét Changmin.

Minseok lélegzete egy dobbanásnyi törésre a torkában rekedt, olyan vonzó volt így, annyira izgató rápillantani; sápatag arcát egészen elöntötte a forróság. A fiatal fűz tompazöld lányfonatán át zafírkék szilánkként zúzta falatnyi mozaikba az égbolt a megannyi álmodó lombot. Changmin szája fölé játékos mintával rajzolt árnyat a levelek között derengő fény, aranyszőke sugár az olvadó rézbarnán – göndör fürtjei barnája vörös hullámokban bomlott arca köré, s a finom loknikhoz simulva jádekőként tündöklő fűszálak cirógatták tarkója mögé kulcsolt karjait s állkapcsa éles vonalát. Minseok imádta így látni őt, pihegő szempillák és vastag ajkak: sötétlő szemöldök és a rózsaszín halovány pírja széles orra hegyéről orcáira kúszva. Changmin mosolya lélegzetelállító volt, édes melegség és oly hibátlanul fehér, a fiú egészen beleszédült, ahogy közelebb és közelebb hajolt, úgy vonzotta a másik tüzes varázsa, úgy bizsergett a bőr minden tapintás nyomán, Minseok szinte bordái mentén érezte szíve százhúsznyi dobbanását. Imádta, hogy az övé lehet, imádta mindenét, minden nevető ráncát és minden elfojtott sóhaját, bolondul imádta és egyre csak szerelmesebb és szerelmesebb lett minden pillantásba, mit a balzsamízű ég leple alatt egymásról szelíden csentek el.

Minseok gyengén simult Changmin mellkasának. Ujjait szórakozottan vezette végig felsője vékony gyűrődésein, mélyen lélegző izmok görbe vonásán kúszva feljebb, feljebb és feljebb meztelen kulcscsontján át, mígnem a nyakához érve a puha becézés óvatos csókba torkollott. A fiú felsóhajtott, és az idősebbik arcának döntötte kócos homlokát.

– Minseok…?

– Semmit, hyung – mormogta szinte hangtalanul a másik puha, meleg bőrébe. Meg akarta csókolni, újból és újból, nyelve alatt akarta érezni csípős illatát, a hajnali tonik fantomjának ízét keveredni megkopott mentollal s magával a nyárral, a dinnyék sárgája, a cseresznyék cukorpirosának édeskés mámorával, a barackszín hamvassággal – Changmin illata olyan nagyon vibrálva dúdolt a torkában, férfias kölni volt és égetett karamellszál, melyet Minseok mélyen sóhajtva kívánt szájába most. – Semmit se csinálok.

– Olyan nincs – Minseok lélegzete egy pillanatra megakadt; hirtelen háttal lágyan a pokrócnak találta magát, Changmin fölötte ragyogva s erős ujjai fehéren szikrázó csuklóit markolva –, hogy te ne csinálnál semmit se, Minseok.

– De-

Minseoknak a torkára forrtak a szavak. Changmin kócos fürtjei fölött csinosan ívelt át egy elvétett vízsugár – az idősebbik rögtön felpattant, amint csak a tarkójának csapódva érezte meg magán a jéghideg cseppek zuhatagát. Minseok zavarodott tekintete kíváncsian kutatta a víz forrását.

– A rohadt életbe már! – csattant föl az idősebbik.

Hirtelen Minseok lábát is elérte a vízsugár. Sokkal hidegebb volt, mint az képzelte, mikor Changmin vállairól csöppenve hintett át a bőrén pár leheletnyi megolvadt csepp, sokkal élesebb és sajgóbb, mint az akkor tűnt, nevetve s bolondul követve a mézbarna izmok riadt mozzanatát – a fiú hangosan kiáltott fel a térdét áztató, nedves folt után. Ijedten ült fel a pokrócon, majd azon nyomban a talpára is pattant, de fehér zokniját még így is szürkére festette a nyomtalan érkező, fagyos hullám.

Minseok Changmin karja után kapott, s idegesen fürkészni kezdte a kertet.

– Mi ez?

– Automata öntözőrendszer – felelt az idősebbik. Minseok úgy érezte, menten elneveti magát. Changmin rettentő komolynak tűnt, ahogy víztől csepegő sortjában szilárdan állt, s durva tekintettel pásztázta a harmatos füvet. A fiú még ilyen groteszk abszurditás árnyában is tökéletesnek tartotta a másik márványból faragott bálványát.

– Pedig azt hittem már, valami gejzír vagy forrás.

Changmin hitetlen mosollyal fordult felé. Észveszejtő volt.

– Nem, cica – rázta meg a fejét az idősebbik, és lefejtette meztelen karjáról Minseok finom szorítását. – De mindegy is…

– Ha nem lenne ilyen hideg a víz, még jól is esett volna. Most meg teljesen eláztat mindent... Nem kellene inkább bevinnünk a pokrócot?

– De, mindenképp – hümmögte szórakozottan. – De most már, ha...

– Hm?

– Tudod mit, tökmag? Az jutott eszembe, hogyha…

– Micsoda?

– Folytathatnánk a játékot, tudod… Amibe még a vonaton kezdtünk volna bele... Most, ha már így elázunk, nem ártana egy ruhacsere.

Minseok ajkai piros bizsergéssel nyíltak el, hogy gondolatai végre lélegzethez juthassanak. Lehetetlen volt bármi egyeneset mondani, lehetetlen volt, hogy nyelve hegyéről bármiféle értelmes szavak szaladjanak, a hangok egymás útjába gabalyodtak, ahogy tüdeje és vére egyre csak levegőért szomjazva reszkette mellkasát – Changmin tenyere csípőjéről alhasára siklott s megfeszült csuklóval gyűrte fel a fiú garbójának vékony, rugalmas anyagát. Minseokot egész testében elfutotta a borzongás, amint megérezte meztelen bőrén az idősebbik ujjainak türelmetlen tapintását. A futás, a jeges vízsugár, a szívének koppanó esőcseppek, Changmin éhes, feketén üldöző szemei, ahogy a balzsamos álomba ringatott pázsit nedves füvén át vadászott rá, akár a ragadozó, ha szenvedélyt szít a vadban a játékra, és doromboló metszőfoga érinthetetlen húsába mar; a heves, felcsúszott csókok, míg bolondul kergették egymást a kert harmatos zöldjében, a siető félszavak a másik fülébe, a lüktető szorítások a másik karján, mind úgy és úgy izgatták a fiút, s makacsul kavargó gyomra alatt izzó áramütésként kóboroltak a vágy viszketeg szikrái lágyéka felé.

Minseok térdei reszketve kívánták vissza Changmint, ahogyan a combjába markolva emelte meg s húzta dereka köré a lábait, egy pillanatra csak talán, hogy ilyen közel tudhassa magához, hogy ilyen forrón tapadhasson ajkai közé bújó, őrülettel búgó, pulzáló nyakára – egy ügyetlen fordulással később azonban a fiatalabbik félig már csupasz, félig elnyűtt zokniját egyre gyűrő talpa újból a hideg padlóra siklott.

Minseok a falhoz hátrált. A barackszín szemcsékből hűvösség szivárgott izzadtságtól gyöngyöző tenyerébe, kellemes, vonzó kontraszttal nyugtatva lángoló bőre égő fehérjét.

– Minseok – suttogta Changmin. Hirtelen simult a fiúhoz, forrón és gyönyörűen, izmos, barna karjai úgy súrolták a másik hamvas kezeit, akár az elektromosság; Changmin illata túl heves volt, túlnőtt s megragadt mindenen, és Minseok torkát fullasztva érezte, lélegezni is alig tud már– Az idősebbik hosszú pillái lágyan karcolták az arcát, és bőrük lázasan összeért, finoman dörzsölve, simogatva egymást. Széles tenyere tétován időzött a fehér felső félrecsúszott peremén – Minseok beleszédült a várakozásba, hogy végre újra meztelen hasán érezhesse a hyungját, hogy végre újra keményen nyúljon hozzá, durván, követelve, ahogy a leginkább szerette, hogy végre megszűnjön közöttük a sóvárgó, sóhajnyira szakasztó távolság; Minseok úgy vágyott rá most, mint talán még soha semmi másra a világon. Mintha elpusztult volna körülöttük a valóság, képtelen volt bármi mást is látni, csakis Changmin volt, Changmin édes, tömény ajkával, Changmin mentaízű, bársonyos hajával, Changmin feketén fénylő szemével és szakadó lélegzetével egyre lejjebb tévedve állának vonalán.

–Minseok – kezdte megint. Ujjai türelmetlenül markoltak bele a garbó finom pamutjába, s vadul rántották föl keskeny derekáig. Changmin nedvesen csókolt rá Minseok puha arcára, mire a fiú sóhajtva dőlt a karjaiba. Olyan csodás volt minden, olyan szeretve forgott vele a szoba, a falak, a napfény, az egész világ… – Vedd le a felsőd, Minseok.

Minseok gerincén végigszaladt a borzongás. Changmin sürgető hangja lágy szúrás volt zsibbadó ajkai pirosán.

– Vedd le rólam te, hyung – nyögte elhaló lélegzettel. Egészen elvesztette az irányítást a teste fölött, s tehetetlenül simult bele Changmin tenyerébe, ahogy egyre feljebb csúsztatta karcsú ujjait a pulóver anyaga alatt. Minseok bőre kínzóan lüktetett a széles kezek becézése alatt, háta feszült vonalán jégízű csókokként lopódzott fel a hirtelen meztelenség hűvöse az idősebbik mohó érintései nyomán; a durva horzsolásokat tompa körmök követték, suta karmolás, húsvörös vonások a porcelánfehéren és az a játékos vadság, mely épp csupán addig piroslik, míg sóvár ajkak be nem gyógyítják minden aprócska sajgását. Minseok úgy bújt Changmin mellkasához, akár egy macska, fürgén és készségesen, amikor csak cirógatást követelve az ember ölébe kuporodik, s szeszélyesen dörgöli finom fejét a szerető kéz melegéhez.

– Ne szórakozz velem, cica – morogta Changmin a fiú fülébe. Minseok alsó ajkába harapva hunyta be a szemét. – Inkább fordulj meg szépen, és vetkőzz le nekem!

Minseok torkából mély sóhajként szökött fel a levegő. Csípője hibátlanul illett Changmin éles medencecsontjához, ahogy egy könnyed mozdulattal mellkasához húzta a hátát, ruhátlan csillogva a verítéktől s följebb haladva még mindig a garbó szoros szövete alatt izzadva – az idősebbik lázas lassúsággal vezette fel tenyerét a fiú alhasán, finoman időzve a köldöke alatt verdeső izmok vibráló sugarán. Ajkai újból és újból megtalálták Minseok nyakát, először gyengéd lélegzettel csupán, forró íztől reszketve s mind többet akarva egymás csókjainál; Changmin ölelése egyre keményebben, egyre csak hevesebben szorította a derekát, egyre csak sürgetőbben simítva fenekén, egyre tovább nehezítve a fiú minden lélegzetét.

Minseok reszkető ujjakkal kapaszkodott meg Changmin barna karjában. Olyan régen vágyta már, végre megszűnjön közöttük a lehetetlen távolság, mely makacsul küszködött, nehogy ennyire túlságosan közel kerüljenek egymáshoz, olyan régen akarta már, hogy Changmin ilyen hévvel marjon a bőrébe, hogy ilyen forrón simogassa combját és azt a gyönyörű pontot, hol buján kapcsolódik egymásba a láb és a medencecsont, olyan régen kívánta, hogy a hyungja többet ne úgy szeresse, mintha még mindig gyermek volna, és mégis, a mézédes sóvárgás örvénylő vonzásába most sápadt félelem vegyült–

– Hyung – súgta. Az idősebbik alig hallotta kérlelő hangját, egyre csak tovább barangolt a másik készséges testén, s jobbját gyöngéden nedves, mokkabarna hajára simította. – Hyung...

– Minseok-

Changmin kezei tétován pihentek meg rajta. Minseoknak fogalma sem volt, hová is tartanak, merre is űzik egymást a szoba világos falainak egyik sarkából a másikba fordulva, fogalma sem volt, mit is szeretett volna igazán, fogalma sem volt, miért is habozik ilyen görcsösen, mikor Changmin testét minden porcikája olyan nagyon sóhajtva kívánja a magáéra – lehetetlen volt gondolkodni Changmin ízével a nyelve alatt, Changmin illatával száraz torkán, Changmin rekedt hangjával fülében s szoros ujjaival keresztül garbója karcsú nyakán. Teljesen beleszédült a gondolatba, hogy ő és Changmin– Hogy ő és Changmin végre szeretkezni fognak, hogy végre megkaphat mindent, amire eddig úgy vágyott, s most a semmiből jeges zuhatagként telepedett meg gyomrában a bizonytalanság.

Minseok utálta ezt a váratlan ijedtséget, utálta, milyen túlságosan hidegen kúszik le bőrén és félt, Changmin észreveszi, hogy szíve elárulja majd gyengeségét, hogy tönkretesz majd mindent a legkisebb botlás szívének szabálytalan dallamán, hogy Changmin nem akarja már így tovább–

– Hyung, én…

Changmin riadtan kapta el a fejét Minseokétól. A konyhaasztalra dobva hanyagul feküdt az idősebbik telefonja, s most vadul rezgett egy néma csengőhang zajos melódiájára. Changmin halkan a fiú fülébe káromkodott, mire az lágy hangon, szakadó lélegzettel sóhajtott fel.

– Mindig pont a legjobbkor…

– Vedd föl! – Minseok Changmin vállának hajlatába döntötte tarkóját. A lázas ölelés szelíden tartotta már csupán, a szorító, hűvös érzéssel vegyes vágy azonban továbbra sem tűnt megszűnni egyáltalán. – Fontos lehet. Talán Yunhóék azok…

Changmin belecsókolt a fiú nyakába. Minseok úgy érezte, bizsergő térdei menten összeesnek, ha az idősebbik akár egy pillanatra is enged a szoros tartáson, mellyel a dereka köré simulva ölelte át.

– Csak egy perc – ígérte lágyan, mintha csak csitítani akarta volna. Minseok riadt, tágra nyílt szemekkel kapott a karjába, mikor Changmin kibújt mögüle, s túlságosan is távol kerültek egymástól, egyetlen szelíd kézfogással kötődve össze csupán.

Csak egy perc, ismételte magában Minseok. Egy perc túlságosan soknak tűnt, egy perc a végtelenséget jelentette most, Changmin forró közelének hiánya rettenetes volt, mikor úgy kellett, mikor olyan nagyon visszavárta, mikor olyan reszketően járta át a távolsága, nem – egy perc Changmin nélkül több, mint kibírhatatlan volt, mikor nélküle már nem tartotta össze semmi mámortól lázas testének szétcsúszó vázát.

– Halló?

Az idősebbik a kerek konyhaasztal köré ültetett székek egyikére telepedett, miután a rezgő mobilt füléhez emelve válaszolt a hívásra. Ujjai halkan doboltak farmerbe bújtatott, izmos combján, szelíd, szikrázó szemei Minseokét keresték – Changmin játékosan paskolta meg a térdeit, tekintetük amint egymáséba forrott, hogy az ölébe hívja a falba kapaszkodva pihegő Minseokot. A fiú csak megrázta kócos gondolatoktól lüktető fejét, és az asztal ellentétes feléhez sétált.

– Hol vagytok? – Changmin hangjában még most is halványan lapult a rekedtség. Minseoknak fogalma sem volt, hogyan is csengett a válasz a vonal túlsó végén, de a másik ráncba szaladó szemöldöke nem sejtetett túl sok jót. – Ah… Szóval ma már nem…

Changmin pillantása felizzott. Minseok kíváncsi szemei finoman ránduló félmosolyt kaptak válaszul, s az idősebbik laza mozdulatokkal intett felé, hogy sürgősen vesse le magáról hosszú ujjak vágya tépte garbóját.

– Jó… Aha… Hogy beszélni akar velem? Minek?

Changmin várakozva bámulta Minseok kipirult arcát, de a fiú gy csinos és felettébb pimasz szemforgatással felelt neki csupán.

– Jaj, Boa…

Minseok nem értette; Changmin máskor úgy szerette, imádta, hogy mennyire érett, hogy mennyire más és mégis, egy pillanattal később máris túl fiatal volt hozzá, hogy úgy törődjön vele, hogy Minseok igazán szerette, ahogy igazán kívánta volna. Ahogy igazán megérdemelte volna. Amióta csak elkezdtek pettingelni, a fiú elviselhetetlennek érezte Changmin szex iránti ellenvetését – Minseok jól tudta, ő is ugyanúgy akarta, ő is ugyanolyan nehézséggel vált el tőle a félbeszakadt éjszakák bizsergő, részeg mámora után, bármennyire is próbálta titkolni előtte, majd’ szétreped a szíve, majd szétszakítja a gyomrát a keserű kielégületlenség, Minseok jól tudta, Changminnak ugyanolyan szüksége volt rá, mint neki az idősebbik minden csókjára.

És Minseok dühös volt rá. Szörnyű igazságtalanságnak tartotta, hogy Changmin nem hajlandó szeretkezni vele, és mégis folyvást úgy becézi, úgy csókolja, úgy cirógatja, minél inkább jobban felizgassa, mintha képtelen lett volna betelni vele– Minseok dühös volt rá és dühös volt magára, szégyensúlytól dühös, hogy most mégis ő volt az, aki meghátrált Changmintól; olyan egyszerűnek tűnt minden a zuhany gyöngéd sugara alatt, olyan ésszerűnek minden kérés, minden vágy és minden gondoltat, és Minseok azt kívánta, bárcsak olyan könnyedén tudná feledni minden görcsös kétségét, ahogy a víz öleli őt körbe, csendes zúgással tapintva ki feszült hátának legsajgóbban húzódó izmait, ahogyan a hideg cseppek hűtik őt le, amint billegő pillái feketés hegyén pihenve ragadnak s forró száján sebesen átfutva kulcscsontja kipirult bőréhez tartanak.

Changmin. Changmin, Minseok szótlan nevén hívta szorosra zárt ajkain át. Changmin, Changmin volt minden és bármi, kire a fiú gondolni tudott, Changmin, Changmin és csakis Changmin és Minseok nem akarta szeretni, nem, csak egy kicsit, csak egy kicsit talán, nem akarta élvezni, milyen örömöt okoz neki, mérges, dühös volt rá, amiért így viselkedett vele, mégis lehetetlenség volt akár egy pillanatnyi ideig is haragudni rá. Mindig így történt, a fiú jól tudta már, mennyire képtelen bármit is megtagadni, amit Changmin tőle kíván, mikor olyan édesen, olyan gyönyörűen szépen, olyan észveszejtő bujasággal pillant rá, mikor olyan veszedelmesen vonja magához selymes válla s meleg ajkai közé – Minseok gyenge volt, rettentően gyenge, mikor csak Changmin hozzáért, mikor csak a bőréhez Changmin illata, akár a méz, lustán, ragadva tapadt, s mikor a szíve a másik szívéhez ért–

Minseok úgy érezte, bordái menten szétroppannak.

– Tudod, Minseok… Talán jobb is, hogy Yunho és Boa nem értek ide ma.

Minseok sosem hitte volna, létezhet bármiféle tünemény a világban, mely olyan káprázatos lehet, mint a Perseidák. Az égbolt akár egy végtelen, fekete tintával színezett óceán, úgy folyt szerte fejük fölött, s a száguldó, kristályszín csillagok elveszett csónakokként szelték át feneketlen vizét – a felhőket szappanbuborékként fújták szét a kései tűzijáték ragyogó szikrái, mintha csak gyémántként játszottak volna Perszeusz születésnapján a bolygókkal keringő, haldokló meteorok, s utolsó estéjüket lélegzetszakasztó színjátékkal búcsúztatták volna legkedvesebb konstellációik távoli istennőinek.

Minseok régóta nem látta már így az eget. Csupa fény és csupa szín, csupa homály, köd és ámulatba ejtő, ezüstszelű vándorok egy új világ horizontján bontakozva ki előtte; szinte fájt a fák fölé pillantani, túlságosan is gyönyörűen festett az éjjeli égbolton végighaladó varázs.

– Tudtad, hogy a Perseidákat úgy is nevezik Európában, mint Szent Lőrinc könnyei? – Minseok alig hallotta Changmin édes hangját.

– Tényleg?

– Aha. A halálának dátuma majdnem egybeesik a csillaghullással. Vértanú volt… Ezért hívják őket könnyeknek is.

Minseok puha mosollyal dőlt bele Changmin ölébe. A csillagok szikrázva hullottak körülöttük a végtelenség semmivé váló sötétjébe, és Minseok úgy érezte, boldogabb már nem is lehetne; az idősebbik ujjai gyöngéden simultak a fiú homlokára, csillogó szemei mégis egyre csak sugárzó arcát figyelték. A csillagok sokkal szebbek, gondolta Minseok. Sokkal jobbak, mint én. A hyung mégis engem néz.

– Mi van, tökmag?

Changmin játékosan vonta fel a szemöldökét. Minseok egészen belepirult a tekintetébe.

– Semmi, hyung – suttogta. – Csak a csillagokat nézem.

Csak annyira beléd szerettem hirtelen.

Changmin szemei halálos, fekete tintaként itták magukba a csillagok fényét; hosszú pillái árnyékán megrekedtek az üstökös könnyeinek ezüstös cseppjei, akár az eső, ha meleg gyöngyök záporával szitál az éjfél márványos kékjébe, s a hajnal fölé láthatatlan pókok hálójaként sző bágyadt, ködös színben pislákoló párát.

Az idősebbik könnyedén hajolt az ölében elfekvő Minseok fénylő arcához. Óvatosan csókolta meg, ügyelve, orruk tökéletes vonalban simuljon össze és lélegzetük hibátlan szinkronban olvadjon egymásba, minden szívverés egyenest a másik mellkasának középpontjába vándorolva – Changmin szirupos szavakkal dúdolt ajkaik közé egy dallamot, mely egészen úgy csengett, akár a szeretlek.

Csak annyira beléd szerettem.