szegényes jelenés hosszú kihagyás után, de az évfordulót akkor sem hagyhattam szótlanul elmúlni, ha egy ideje már nem is írtam semmit magyar nyelven - még az utolsó írásommal üdvözöllek tieteket az új évben, ami, ha nem is a legtökéletesebb; törékeny, homályos, gyermeki, nem is szándékoztam publikálni az elején, aztán mégis nagyon a szívemhez nőtt.
köszönöm mindazoknak, akik az elmúlt két évben erre jártak.
remélem, lesz szerencsém viszontlátni mindnyájatokat. <3
köszönöm mindazoknak, akik az elmúlt két évben erre jártak.
remélem, lesz szerencsém viszontlátni mindnyájatokat. <3
A
virágnak megtiltani nem lehet...
Ha
bárki is azt a kérdést tette volna fel Kim Jihunnak, miért,
hogyan is szeretett bele Park Seungjunbe, a fiú sehogy sem lenne
képes összeszedni bármiféle, gyenge és sietős, szeméremtől
megbicsakló magyarázatot. Jihun sosem hitt igazán semmiféle
szerelemben, semmi szenvedélyben, semmi vonzalomban – sokan
gyakran összekeverték a testi vággyal, a vak tetszéssel, a
nyugodt, bizton megszokással, megragadtak az elsőnél, félve, hogy
nem lesz már tovább, hogy nem lesz már jobb, hogy nem marad már
más–
Jihun
pont az elsőtől félt legesleginkább.
Szeretni
sosem volt szabad, Jihun rettegett tőle, milyen is lesz, mikor majd
egyszer csak a semmiből világtalan szerelembe szakad – szeretni
mindig is tilos volt, Jihun nem engedhette meg magának, dérvirágos
szíve kedvesebbik felét odanyújtsa másnak, nem, egyáltalán; az
nem lehetett, létezik olyan, akiért valóban megéri az áldozat. A
fiú azt hitte, sosem talál már olyat.
Szeretni
sosem volt szabad – Jihun félt az elutasítástól, a szeretettől,
az időtől, félt a hidegségtől, a távolságtól, félt a
szakítástól, félt mindentől, mit a szerelemnek adhat s mit a
szerelem ajánlhatott neki.
Jihun
sosem hitte, létezik, az ember első látásra szerelmes lesz. Egy
szótlan lopott második, harmadik pillantásra csak talán – van,
kinek évek kellenek, hogy szeressen, van kinek hetek sem, csupán
egy nap elég, van aki sosem érzi meg lángra kapni a szívét.
Seungjun
olyan más volt. Jihun azelőtt sosem érezte, milyen is lehet a
szerelem, s ha tagadta is, nagyon, tényleg igazán vágyott rá; túl
régóta várt már tovább, ahogy körülötte minden vágyba
fulladt, ahogy mindenki mindig csak szerelmes lett, a fiú azt
gondolta már, hiányzik belőle valami, hogy nem működik jól,
hogy egyszerűen selejt, felesleges–
Seungjun
más volt. Seungjunnel minden más.
Jihunnak
mindössze hat hónap, egy félévnyi virágos tavasz telt belé, míg
teljesen elvesztette az eszét.
❦
–
Emlékszel még, Jihun? Egy éve,
pont ugyanitt… Pont ugyanezen a kanapén. Akkor ismerkedtünk meg
egymással. Amikor itt aludtál.
Egy
éve, pont ugyanitt.
Tévedsz,
hyung, futott át Jihun fején. Akkor még nem ismerkedhettünk
meg. Akkor én itt aludtam…
Seungjunnel
kevésszer esik meg, hogy nem emlékszik pontosan, hogy téved, mi is
történt, Jihun mégis hajthatatlan, ha kettejükről van szó; két
hónap rengeteg idő, ha későn, ha sokat feledve már tizedeket
élnek meg egymás mellett, most azonban több, mint elég, s Jihun
semmiképp sem engedi el azt a különös, balzsamízű hetvenkét
napot, melyet azután töltöttek egymás hiányába fulladva, hogy
legelőször találkoztak volna.
Egészen
pontosan tíz csonka hónapja, pont ugyanitt, pont egy ugyanilyen,
borzongató péntek délutánon, pont ugyanezen a megkopott kanapén,
és mégis annyira máshogy – Jihun bármit megadott volna érte,
hogy elfelejthesse, mennyire szerelmes is lett azóta Seungjun
hatalmas szívébe.
Tíz
hónap és talán egy lélegzetnyi, épp túlságosan sok
pillantással felérő, végtelen idő.
Jihun
legszívesebben lesüllyedt volna a kopogó léptek zajától súlyos,
megfakult padlózat magányos porcicái közé, s ha tehette volna,
lejjebb is talán – a negyedik, második, első emeleten át
egészen a földszint elhagyatott, szűk utcácskákra nyíló
ablakai alá, a négy házfront által körbeölelt puszta kiskert
szikár fáinak száraz gyökerei közé, csakhogy eltűnhessen a
szemek elől, mik mindig úgy vizslatják, akárha szíve minden
sóhaját szavakként hallanák; hogy kiszökhessen a finom, rideg
kezek közül, melyeket folyvást magára képzel, melyeknek olyan a
simításuk, mint a megnyugvás, hogy ne kelljen újból Seungjun
hangját hallania– Jihun talán még sosem érezte ilyen
rettenetesen magát.
–
Jihun? Jihun…? Baj van, Jihun?
Baj,
gondolta magában a fiú, ahogy melléjük Eunwoo férkőzött be
szűken a sápadt, smaragdzöld bársonyú szófa színehagyott
párnáira, s Seungjun ujjai jámboran tévedve pihentek meg Jihun
térdkalácsán. Te magad vagy a baj, Park Seungjun.
–
Jól vagyok, hyung.
Jihun
mindig is borzasztóan hazudott.
Heejun
épp csak pár nappal szenteste előtt jelentette be csupán, mennyi
vendéget is hívott igazából a kettejük által bérelt zsúfolt,
szerény kis garzonlakásba; Jihun fel sem fogta még, amit a
fiatalabb hétfő este a nyakába zúdított, s mire péntek délután
feleszmélt, már szinte egy fantomnyi lélek sem fért volna tovább
a nevetéstől visszhangzó szobákba. A falakból mindenfelé
fülledt melegség csepegett, amint Jihun hozzájuk simulva kerülte
meg az ismerősöket, az éjsötét ablaktáblák redőnyei mögül
vidáman olvadva halványultak semmivé a dérvirágok jégszín
szirmai és a társaság úgy kacagott, ajkaikról szikrázva rezdült
vissza a nappali sarkába ültetett fenyőfa tarka égősorának
összes csillaga.
Jihunt
az őrületbe kergette, hogy hirtelen nem maradt semerre se
menekülnie.
–
Kértek pezsgőt?
Heejunék
gimnáziumi barátja, egy Inseong nevű magas fiú – Jihun tisztán
emlékezett, mennyire féltékeny is volt korábban, ha Seungjun róla
beszélt – mosolyogva nyújtotta feléjük a drága poharakat; bal
kezében egy hatalmas, palackzöld ruhájú üveg, gyengéd arcán
rózsapiros mámortól telt gyönyörűség.
–
Pezsgőt? Ez még kérdés? –
nyújtózott Eunwoo az ital felé. Inseong felnevetett; Jihun nem
bírta elviselni a közvetlenségét.
–
Azt hittem, neked most épp nem
szabad innod, Eunwoo – szólt közbe Seungjun. Szemei sötéten
fénylettek, ahogy Inseongot figyelte – a fiú ujjai szelíden
remegtek meg a pezsgősüveg hideg nyaka körül. – Vagy talán
felmentést kaptál Eunbi tiltása alól?
Eunwoo
csinos mosollyal vette el Inseongtól az italt. A fiú a két másik,
vékony pohárba is pezsgőt töltött, s Jihun boldogan lélegezte
be az alkohol édeskés, csípős illatát. Egy kortynyi megnyugvás
Seungjun sajgó oázisán.
–
Ma különleges nap van, hyung.
Eunbi is iszik. Az előbb, mikor elváltunk, még egy pohár
rozéval láttam őt táncolni valahová…
Seungjun
melegsége egyszerre volt csodálatos, egyszerre volt émelyítő s
egyszerre elborzasztó. Jihunnak fogalma sem volt, merre futhatna el
tőle, hová is szaladhatna, menekülhetne – egy ideje már, hogy
kerülte a fiút, hogy úgy érezte, tilos vele, Jihun félt, nem
merte bevallani magának sem, mit érzett, egyenesen rettegett, de
Seungjun egyre, egyre csak közeledett, egyre tovább részegítve a
másik minden gondolatát...
–
Csodás ez a pezsgő, Inseong. És
persze minden más is… Ha látod Heejunt, mindenképpen add át
neki!
–
Ez nem csak Heejun érdeme,
Eunwoo – dőlt hátra a bársonypárnán Seungjun. – Jihun is
sokat segített neki. Igaz, kimchi?
Jihun
beleborzongott, ahogy Seungjun ajkai közt pihegve bújt meg a
becenév. Kimchi. Az idősebbik nem sokkal azután kezdte így
szólítani, hogy visszajött Amerikából – Seungjun a gimnázium
elvégzését s az érettségi vizsgákat követően hamar a keleti
parton kezdte folytatni tanulmányait –; akkor hallotta talán
először Jihun teljes nevét, s még botladozó, angolos akcentussal
siklottak a bonyolult szótagok koreaitól igencsak elszokott
nyelvén. Kimchi, a fiú szinte látta maga előtt a délutánt,
napcsókokban fürösztve nevettek minden falat után, csak ők és
Heejun és Sanha, Eunwoo, a szomszéd szobákat bérlő, fiatal srác
lakótársa – négyen a világ minden fájdalma ellen, Jihun akkor
még nem sejtette, hármukban már rég ott lakozott a boldogság.
Jihun
gyűlölte, hogy sosem hagyta szeretni magát.
–
Én semmit sem csináltam… Ez
csakis Heejun érdeme, hyung. Neki kell megköszönni az este
szervezését. Ő dolgozott ennyit vele.
Seungjun
mindig olyan áthatóan, olyan tiszta szemekkel nézte, mintha
csak...
Jihun
úgy szerette volna vakon, némán, zsibbadtan a szobája sötétjébe
zárni magát.
❦
Ha
valaki megkérdezte volna, Jihun talán azt feleli, Seungjun szemei
voltak azok, melyekbe először beleszeretett.
❦
Jihun
mindig is azt hitte, számára sosem létezett semmiféle menedék.
Nem
volt semmi, mi nyugosztotta volna, mikor mindent magába falt s
mindent vakká tett a vad feketeség, nem volt, mi enyhítette volna
a fájdalmat, ha az fojtó, ajkatlan szavakkal marta magát a
testébe, a mellkasába, a szívébe, ha az úgy tapadt rideg
csókjaival a bőre alá, akár a szurok, koromszín, lángolva s
halálosan mérgesen; nem volt, mibe kapaszkodjon, ahogy a düh, a
félelem, a kínzó üresség perzselő hideggel költözött lelkébe
és kéjesen simítva szakasztotta szerte minden örömét. Nem
volt semmi. Nem maradt semmi, senki, hogy vállait átölelve
visszarántsa a valóság hűvös megnyugvásába, mikor az árnyak
magukból kifordulva nőttek egyre csak sötéten álmai fölé a
hánykódó, lelketlen éjszakákon, s pusztító rettegésben
színezte szemeit monokrómra a reszketés, mikor Jihun úgy érezte,
testét sejtenként falja föl a mardosó kilátástalanság.
Semmi
menedék – semmi hely, semmi tárgy, semmi szó, semmi étel, semmi
ital; sem az alkohol, sem a sebtében eldörzsölt, bánatos
cigaretták, semmi, semmi, semmi sohasem, nem vonzotta
vigaszba a zene, a nappali bézsszín sarkába tolt zongora, nem
nyugtatták szívét a titkon félrenyelt, hajnalesti gyógyszerek,
nem hallgattatták el a fülében egyre csengő ürességet a barátok
zaja sem, úgy fonta őt körbe a semmi és a minden... Szinte
fejében hallotta, bordái úgy repednek a lét súlya alatt, akár a
felhők fátyolos terhe alatt szerteporló csillagok.
Semmi
menedék, mikor önmaga elől másokba bújt, de mind hasztalan,
menthetetlen, mint egy kilábalhatatlan betegség, úgy ölelte át,
úgy szaggatta szét –
Semmi
sem maradt számára, s lassan mindent feketébe burkolt a lehetetlen
sötét.
Minden
pusztulni látszott, míg Seungjun meg nem érkezett.
❦
Jihun
szakadó lélegzettel simította tenyerét a jéghideg, sötétbe
fúlt falra. Ujjbegyei alatt lázasan pezsegtek az undok
izzadtságcseppek, feketén, halottan tapadva meg a festék takarása
alatt megbújó szemecskék domborulatán, mellkasa egyre csak vert,
emelkedett, süllyedt – egy perce még fulladozva küldött az
álmai szorítása ellen, most mégis azt kívánta, bár lehunyhatná
a szemeit; a valóság hűvöse rémesebb volt, mint bármely
eltorzult, megtépett délibáb.
Rémálmok.
Jihunt már gyermekkora óta rémálmok kergették kínzó, vörösen
égő inszomniába, végigkísérték kamaszévein, éles karmokkal
szorongatva folyvást két kezét, ott gyötörték a gimnáziumban,
a vizsgákon, az egyetem évei alatt, akkor piszkult be talán a
legsötétebbre minden, akkor látott mindent annyira nagyon, fojtóan
színtelenül, bármerre is fordította el a tekintetét. Jihun
lidércei szinte elvették az eszét – sehogy sem bírt szabadulni
a lázas hidegtől, melyben reszketve ébredett, sehogy sem bírta
magáról lemosni a dühöt, a tehetetlenséget, a félelmet, a szíve
minden rettegő dobbanása közé bebújt ürességet, mely úgy
falta belülről, úgy pusztította, akár egy végtelen vad erejű,
szeszélyes betegség. Olyanná vált, akár egy kicsiny gyümölcs,
mely hamvas fényétől vakulva bőre leple alatt undok féreg rág,
Jihun úgy érezte magát; akárha kivágták volna testéből
mindenét, s csontjai ölelésén az üreges könnyedség
elviselhetetlensége kongott volna már csupán.
Rémálmok.
Jihunt folyton csak gyötörték.
–
… Jihun?
Jihunnak
a torkában akadt a lélegzet. Fel sem rezzent, mikor a szobája
ajtaja panaszos sírással nyílt meg résnyire, s hatalmas fateste
mögül zizzenő fénysugarak festették sápadtsárgára a falakat
szétszakasztó repedéseket.
–
Mi va-
–
Ne haragudj, én csak…
Seungjun.
–
… Csak gondoltam, benézek
még...
Seungjun–
Jihunnak
fogalma sem volt, mikor is vette át a hatalmat akarata felett az
őrület uralma, de félúton valamerre hallani kezdte a fejében a
másikat, ha az távol volt, ha az hiányzott. Ha mintha ő szólt
volna szavakkal, miket sosem ismert, melyekkel beszélni sosem mert
volna – most tisztábban dalolt fülében a két szelíd szótag,
mint az estéken, mikor Seungjun olyan messze maradt, olyan különösen
furcsán, hisz gondolni sem szabadott volna rá, ha Jihun mégis úgy
akarta, úgy vágyta mindenét.
Seungjun
közelét–
–
Felébresztettelek?
Jihun
gyomra mardosó görcsbe rándult. Seungjunt fekete árnyalak
elnagyolt képében mázolta a falra a nyögve kinyíló ajtó tátott
száján beszökő fényesség.
Az
egyetlen árnyék, melytől Jihun sosem félt–
–
Nem, hyung, dehogy, én…
Téged
vártalak
–
… úgysem bírtam elaludni
igazán.
–
Megint rémálmaid vannak?
Seungjun
szíve Jihun lelkének minden terhét magához vette, mindenét
ismerve szerette már, mindenét tisztán látta – a fiú sosem
tudta elképzelni, mi is vihette rá, elárulja összes kicsiny,
féltett emlékét, titkát a másiknak azon a hajnalba múló,
füstízű éjszakán, még oly korán, a még oly forró július
legelső napján– Talán a rozé volt, cukorpiros és gyöngyözve
pezsgő – Heejun egyetlen ajándéka Jihun huszonharmadik
születésnapjára –, halkan zenélve kettejük között, balzsamos
mámor múzsálva a másik cserzett ajkán; talán Seungjun volt,
meglehet, maga Seungjun izgató bűbája, éles, markáns és csinos
arcával, mézbarna szemeivel, rézvörös hajával és azokkal a
gyönyörű, hosszú ujjakkal, melyekkel akkor is úgy játszott,
olyan szelíden s mégis olyan nagyon buján; finom tapintások,
durva simítás a bepiszkolt borospohár vékony oldalán.
Jihun
talán azon az estén szeretett bele először igazán Seungjunbe.
–
Jihun…?
–
Hívhatjuk rémálmoknak… –
Jihun rekedt torokkal nevetett fel. A szavak botladozva csúsztak ki
száraz ajkai közül, akárha részegek lettek volna. – De hyung,
az az igazság, aludni sem tudok igazán.
Seungjun
árnyéka átsiklott Jihunra. A fiú lehunyta a szemét, nem mert a
másikra pillantani, ahogy az feketén, lágyan közeledett felé,
meleg sötétséggel, bársony vigaszként, s Jihun úgy érezte,
testében zsibbadtan árad szét az enyhülés. Seungjun súlya alatt
nyögve hajlott meg mellette az ágy – hirtelen nem is volt annyira
rettentő hideg a paplan, a párna, a hófehér huzat, az öreg,
viharvert matrac s Jihun szíve sem már; a másik közelsége mintha
az ajtóban rekedt fényességet is szemeiben hordozta volna.
–
Szeretnéd, hogy megvakarjam a
hátadat? Tudom, azt mondtad, attól mindig megnyugszol.
Jihun
érezte, ahogy orcáit elfutja a vér.
Seungjun
tenyere szeretve futott végig a másik hátán, hogy végre újból
megtalálhassa a helyét. Jihun nem emlékezett pontosan, mikor is
vált örökké ez a kis szokásuk, az idősebbik ujjai a másik
gerincén, annyiszor játszották már – Seungjun simogató
vakarása valami furcsa, meghasonlott mód megnyugvást nyújtott a
fiú számára.
–
Jihun…
Jihunnak
úgy hiányzott a másik érintése. Nem testi vágy volt, mit
ilyenkor érzett, ahogy Seungjun ujjai újra meg újra felszaladtak
hátán, ruha fölött, vagy akár meztelen, Jihun tiszta szívével
szerette csupán, s azt kívánta, bár a sötétbe olvadhatna így,
Seungjun két szelíd, gyengéd karján–
Seungjun
lett a menedék.
–
Sosem kérdeztem még, de Jihun…
Miért szereted ennyire, ha simogatnak?
Ha
te simogatsz, hyung, sóhajtott Jihun szótlanul. Csak azt
szeretem.
Seungjun
tenyere egy pillanatra Jihun merev lapockáján állapodott meg. A
fiatalabbik vállai az utóbbi időben olyan rettentő görcsösen
sajogtak, mikor végre-valahára fáradtan ágyba feküdt, akárha a
világ minden súlyát cipelte volna magán.
–
Az anyám vakarta a hátam
mindig, hogy lenyugtasson, ha sírtam.
–
Az anyád…?
Jihun
felnyitotta fakó szemeit. Seungjun halovány arca homályos fénnyel
rebegett pillái mögül, fehéren, aggódva, törődve – a fiú
tudta, Heejun sokat elárult már neki a gyerekkoráról, Seungjun
mégsem érthetett mindent, amit a barátja mesélt. Jihun sem
értette néha, mi is történt, zavaros volt a megannyi emlék–
–
De hát ő…
–
Igen, meghalt – vágott
a másik szavába a fiatalabbik. Nem fájt, egyáltalán, nem úgy,
ahogy azt Seungjun gondolná – Jihun sebeit mind begyógyította
már az idő. – Elég rég… Tudod, engem a nagyszüleim neveltek.
A környéken laktunk akkoriban, mikor anyát eltalálta a gép… Én
nem is emlékszem már… egyáltalán.
Seungjun
körmei Jihun felsőjének anyagába martak. A finom pamut halkan
gyűrődött ujjai szorítása alatt.
–
Egy gép?
–
Háború volt, Seungjun. Az
országban, a városban, mindenhol… Tudom… Te akkor még nem itt
laktál. Szerencséd volt.
–
Jihun…
Seungjun
nem értheti – ő nem látott hatalmas, páncélszürke tankokat
utcákat torlaszolni, nem látott hamvakat hullák véres fátylán
halottan pihenni, ő nem látta a töltények szikráit a pettyesre
lőtt házfalak romba tört frontján, ő nem látta az ezernyi
ártatlan gyermek arcát elhagyatott boltok megrepedt, koszlott
üvegablakainak plakátján és nem hallotta a csillagtalan éjszakák
végtelen sötétjében a fegyverek sikoltó, fullasztó zaját,
Seungjun nem értheti, s mégis úgy vigyáz Jihunra, bármikor
széthullhat porcelántestében egy félrevarrott forradás az évek
viseltes, áttetsző sebei alá mélyen hímezve be –
–
A nagyanyám mindig azt mondta, ő
simogatta így a hátam, hogy elaludjak, de én már tényleg…
elfelejtettem…
Jihun
elkapta a tekintetét a másik arcáról – lehetetlen volt
elviselni, Seungjun szemei milyen nagyon szomorúan csillogva
figyeltek rá.
–
De az érzés gondolom…
megmaradt. Az ilyeneket... nem lehet csak úgy kiirtani. Talán már
akkor belém égett – Jihun ajkain halkan csepegett le egy sóhaj.
– De… Úgy megnyugtat.
–
Jihun – kezdte Seungjun
jámboran. Jihun mellkasában szétszaladt a melegség, ahogy az
idősebbik édesen becézve súgta a nevét – hátán lágyan
játszottak a másik ujjai, csendesen kutatva a régmúlt
fájdalmakat. – Én mindig itt leszek, hogy megvakarjam a hátadat.
Ha kell, csak-
–
Ne ígérj olyat, amit úgysem
tudsz betartani, hyung.
Seungjun
keze feszülten markolt a fiú vállára. Jihun felnyögött
fájdalmában, s az idősebbik halkan szabadkozva elengedte.
–
Én nem csak úgy-
–
Mindenki ezt mondja, hyung.
Mindenki ezt csinálja. Azt mondod, te nem csak úgy ígérgeted, de
a végén aztán…
–
Nem kell, hogy elhidd, Jihun.
Seungjun
volt a menedék-
–
Nem azért mondom neked. De én
tényleg… Ameddig csak kellek, ameddig szükséged lesz rám… Én
itt maradok melletted.
Jihun
sosem érezte még annyira árvának magát.
❦
Seungjun
szemei gyönyörűek.
Jihun
sosem tudta megmondani, milyen színűek is igazából, olyan
káprázatos szikrával égtek, olyan perzselő tűzzel, a fiú úgy
érezte, mintha egy gyermek kaleidoszkópjának kicsinyke
mozaikképein át láthatná a másik minden gondolatát – Seungjun
arany volt, lázító és bársonyos, Seungjun barna volt, édeskés
és keservesen tömény, akár a csokoládé, mely úgy olvad
nyelvére, úgy ragad, az ember egyre tovább, egyre csak vágyva
kívánja, mely olyanná válik, mint a boldogság. A levelek az ősz
derekán, Seungjun olyan volt, túlhintve fűszerrel, túlöntve
gyengédséggel, szelíden ölelő törődéssel, élénk és mégis
nagyon törékeny, fakó; ő volt a szeptember, bíboran és nyárízű
mámorral, ő volt az október, selymes szeszéllyel játszva a
fellegek közt, úgy lángoltak fel az íriszei, ha Jihun a fiú
mézszínű szemeibe tekintett, akár az augusztusi búzatáblák,
ahogy föléjük márvány derengéssel rajzol az éjszaka vérvörös
terhektől könnyes futótüzet, narancsos csillagoktól égő,
parazsas szivárványt. Seungjun tiszta volt, tiszta, akár az alpesi
morénák tótükréből metszett hegyikristály és hirtelen olyan
mulandón villantak meg pillái, mint amilyen rövidke az a
lélegzetnyi mozzanat, mikor a hullámok egymásnak vetik azúrkék
hátukat a napcsókolta tengerpart végtelen kebelén, s türkizes
zöldjükön egy szívdobbanásnyi minutumra szikrázva csillan meg a
világon létező minden fény, hatalmas prizmaként festve vissza a
színeket az ezüstfehér homok szemcséi közé, Seungjun tiszta
volt most is– Jihun mellkasa belesajdult az ürességbe, hogy
futnia kellett, rohannia, el, tovább és minél távolabb, ha
Seungjun hozzá közeledett, hogy menekülnie kellett az egyetlen
menedékétől – nem maradt más, csak az a keserű kétség, mely
haloványra mosta a másik arca minden boldogságát, mely szavak
nélkül csókolt ajkukra néma elutasítást s mérgezve
csillapította szíveiket elfojtódásba.
Seungjun
Jihun
mindig rá gondolt, mikor szívét szakadásig üldözte a sötétség.
Seungjun
Jihun folyvást az ő illatát érezte magán, ha félt, ha úgy érezte, elveszett a megnyugvás.
Jihun folyvást az ő illatát érezte magán, ha félt, ha úgy érezte, elveszett a megnyugvás.
Seungjun
Jihun csakis őt látta, mikor álmodott, mikor a boldogság után kinyúlva kutatott.
Jihun csakis őt látta, mikor álmodott, mikor a boldogság után kinyúlva kutatott.
Seungjun
Jihun számára Seungjun maradt az enyhülés, a menedék, a vigasztalás és mégis, most Seungjun lett a zűrzavar, a káosz, a boldogtalanság, Jihun nem találta többé benne önmagát –
Jihun számára Seungjun maradt az enyhülés, a menedék, a vigasztalás és mégis, most Seungjun lett a zűrzavar, a káosz, a boldogtalanság, Jihun nem találta többé benne önmagát –
Jihun
ujjai közt gyengéd remegéssel csilingelt egy aprócska
kristálypohár. Már nem is emlékezett, hanyadszorra emeli meg, s
simítja vissza újból az ébenszín fájú konyhapultra, nem is
érdekelte talán, ahogy ajkain nehezen ült meg az ital buja
selymessége – kezében kényesen koccant az üveg mélyfekete
nyakéke, sietős hangulgyöngyök a latin betűk finom aranyán, az
alkohol jeges, bársonyos, becézve olvadt szét nyelvén s csepegett
le sajgó torkán. Arcát beteges fehérre színezte a zsúfolt
konyha magasan vakolt plafonjáról alálógó lámpakörte puha,
kabócaénekkel ciripelő fénye.
Jihun
reszketett, mintha valóban borzongatva gyötörné a láz, mintha
szelíden, aprókat lépve forgott volna vele a világ, homályosan
futottak össze szemei előtt a piszkossárga falak; még egy korty
likőr a legelső után és máris üresen pihent a pohárka a sötét
fán.
Jihunnak
fogalma sem volt már, mit is csinál.
A
szűkös konyha rejtekén meghúzni magát talán nem volt a
legbiztonságosabb megoldás, Seungjun illatától kótyagosan mégsem
jutott eszébe semmi más – az előbb mintha Heejun bátyja, Youjin
fordult volna be mellé, szútlan, szinte észrevétlen, csendes
aggodalommal arcán, hogy pár újabb, karcsú pohárral
helyettesítse a padlón szertehullott, kacagó szilánkokat, s nem
sokkal később Eunwoo szoborszép menyasszonya, Eunbi balzsamos
parfümjének ízét érezte megpihenni magán. A vendégek többségét
Jihun épp csak, hogy ismerte egyáltalán; nyugtató szavak és
kedves, bársonyos arcok voltak s maradtak csupán. Jihun a világért
sem akart volna mást.
A
likőr hamvas hidegséggel csepegett le az üveg szájáról egészen
papírba bújtatott nyakáig, amint a fiú keze mentén sután
koccant össze a kényes, fekete palack s a törékeny kristálypohár.
Jihun a konyhapultnak döntötte magát. Hirtelen olyan nehéz volt
megtartani a fejét…
–
Hé, nem láttad a… Mi a…?
Jihun, te meg mégis mi a fenét csinálsz itt?!
Jihun
riadtan pillantott fel a pohár falán végigsikló likőr veszett
bámulásából. Az alacsony ajtóban Heejun állt, s mögüle forró
nevetésbe fúlva tajtékzott át egy szakadozó dalt lüktető
zongora mélységes hangja. A fiatalabbik arcáról rögvest eltűnt
a vidám mosoly, amint Jihun szemeibe nézett.
–
Jól vagy?
–
Jobban nem is lehetnék, Heejun –
mosolygott keserűen a fiú a fiatalabbikra. Heejun szemei meredten
figyelték minden mozdulatát; Jihun egy hajtásra kiitta az utolsó
kört is. – Ne is törődj velem… Inkább menj vissza a
többiekhez!
–
De te…
De
Jihun már nem is figyelt rá. Tenyerét a pult vaskos szélére
tapasztotta, s halkan dúdolva ringatta magát először jobb, majd
bal talpán, nem törődve semmivel sem – Heejun elmosódott
ismerősként derengett előtte csupán.
–
Ji...hun…
Jihun
füst ízét érezte szétolvadni a szájában. Fogalma sem volt,
mennyi idő telhetett el, mióta Heejun úgy rátört s mióta
Heejunt úgy elküldte, óráknak tűnő percek múlhattak csupán,
Jihun nem is érezte már, egészen elvesztette önmagát; olyan
mesés, boldog, olyan nagyon valóságvesztett, olyan gondtalan, s a
világ egyre csak ott fakult egymagában – a fiú torkára kábultan
folyt le a keserűség.
Jihun
hirtelen úgy megkívánta a cigarettát. Három végtelen napja
lehetett már, hogy egy szálnyit sem szívott, s lassan sajogva
kezdte érezni magán a hiányt – Heejun megtiltotta, bárki is a
lakásban gyújtson rá, nem bírta elviselni a dohány a bútorok
finom fátyla alá beköltöző száraz, hamuízű szagát.
A
fiú feltekintett. A félfának dőlve egy magas alak rajzolódott ki
a félsötét fények homályán, feje alig alacsonyabb, mint a
kicsiny konyha ajtaja; Jihun nem látott tisztán, nem tudta kivenni
az arcát igazán, de mintha…
–
Jihun, te meg miért nem vagy
odakint a többiekkel?
…
Seungjun lett volna…
–
Heejun megöl – suttogta Jihun
elfúló szavakkal.
Seungjun
hirtelen léptekkel szelte át a szobát, s egy lélegzet múlva már
Jihun mellett is termett – füstös illata rekedtre becézte a
fiatalabbik torkát, keserű, s mégis mindennél édesebb volt.
Jihun merészen húzta ki ajkai közül a cigarettát. Seungjun az
előbb gyújthatta meg csak talán.
–
Megöl? – Az idősebbik
szemöldöke homlokáig szaladt finom arcán. – Kit öl meg?
Jihun
nem felelt neki – nem is tudott volna; nemigen emlékezett, mit is
mondott már –, csupán likőrszagú szájába dugta a szálat, s
mélyen beszívta a dohányt. Egy sóhaj múltán közöttük
mérgezve piszkította szürkésre a teret az ajkai közül kiszökő
hamufelhő.
Jihun
még sosem kívánta ennyire a cigarettát.
–
Finom a szád, hyung –
pillantott át a válla fölött Seungjunre. A fiú homlokán tovább
mélyültek a barázdák.
–
Mit mondasz?
–
Szép a szád. – Jihun újból
beleszívott a cigarettába. Bűbájos volt, ahogy a füst a levegőt
magába falva rajzolt mintákat, akár egy láthatatlan művész a
semmi vásznán – Seungjunnek is új arcot festett, kormosat,
piszkosat, feketét, de Jihun hamar eloszlatta a közéjük sűrűlő,
nehézkes sötétet.
–
Mi van veled, Jihun? – súgta
Seungjun a másik felé lágyan, szendén. Szemeit áttetszővé
színezte valami rettentő szeszély.
A
fiú csak rázta a fejét. Seungjun újból szólni akart, de Jihun
elhallgattatta; egy szempillantás alatt az idősebbik karjai közé
bújt, némán, szeretve, mézédesen szorítva – ujjai között
viharos porfelhőt köpve billegett meg a cigaretta, s a klórfehér
linóleumon csúnyácska koromfoltot hagyva hamvazott megfakult
színeket. Seungjunbe menekülve körülötte egészen monokrómmá
változott a világ.
Csak
ő volt, Seungjun és a kettejük közé gyűlő hamvak...
Jihun
cigarettát tartó keze a konyhapultnak tapadva támaszkodott meg.
Seungjun élesen szisszent fel, ahogy a fiú ujjai alatt a fába
marta magát a szál narancsszín ajkú lángocskája.
–
Jihun!
De
Jihun csak reszkető kézzel elnyomta a cigarettát.
Seungjun
felsóhajtott. Jihun mintha kicsúszni akart volna ölelő karjai
közül. Az idősebbik keményen fogott rá fehér kezével a fiú
hátára, s úgy húzta el a másik testét a halkan zizzenő
konyhapult mellől, távolabb a fától s a kihunyt szál
maradványától; Seungjun a konyha közepére fordult Jihunnal.
Mintha csak táncoltak volna, mégis szédült léptekbe forrott
talpuk alatt a padló minden apró repedése, az ajtón túlról
kifulladva dalolt nekik egy újabb kör szerelmes waltz–
–
Heejun most aztán tényleg megöl
– súgta a fiú fülébe. Jihun gerincén végigfutott a borzongás.
Seungjun néha olyan izgató tudott lenni, csupán pár szóval, pár
simítással – Jihun lázasan fúrta bele édes nyakába a fejét.
–
Ne beszélj Heejunról –
mormolta az idősebbik lüktető torkának. Jihun lélegzete
sóhajként mosta végig a torkát, s a fiú érezte, Seungjun teste
az övé ellen feszülve merevedik meg. – Beszéljünk valami
másról…
–
Miről akarsz beszélni, kimchi?
Jihun
behunyta a szemét. Olyan sok mindent szeretett volna mondani, s
mégis, fejében mintha kiköltözött volna minden gondolat.
–
Rólad.
–
Rólam?
–
Rólam – lehelte Jihun.
Seungjun
karjai közt úgy ringatta Jihunt, akár egy eleven porcelánbabát.
–
Rólam – kezdte lágyan –,
vagy rólad van most szó?
Kettőnkről,
hyung. Mindig kettőnkről van szó.
–
Semelyikünkről –
pillantott fel Seungjunre a fiú. Kettőnkről. – Felejtsük
el.
–
Bolond vagy, Kim Jihun.
–
Az vagyok – mordult fel
válaszként. Az idősebbik elnevette magát. Olyan szép hangja
volt; Jihun örökké elhallgatta volna.
–
De pont azért szeretlek, Jihun.
– Seungjun szorosabbra fűzte karjait a fiú dereka körül. –
Veled én is ilyen bolond lennék…
Jihun
szíve a torkába csúszott. Hirtelen lehetetlen forróság kúszott
fel a hátán – a perzselő melegség lángolva oltotta ki a
testébe költözött undok huzatot. Seungjun sosem mondta azelőtt,
hogy szereti.
–
Szeretsz, hyung?
Seungjun
ajkai Jihun fekete fürtjei közé siklottak.
–
Hát persze, hogy szeretlek –
búgta a fiatalabb sötét hajába. – Már hogy is ne szeretnélek?
–
De ne-
–
Nem tilthatod meg nekem, Jihun–
Ezt az egyet nem.
Jihun
mintha egész testében reszketett volna – Seungjun melege
fullasztóan ölelte őt körbe.
–
Te talán sosem veszed észre,
Jihun, de folyton csak elküldesz… Ellöksz magadtól, aztán úgy
teszel, mintha szeretnél… Miért menekülsz előlem?
Seungjun
olyan volt, akár a menedék.
–
Én már annyiszor próbáltam…
–
Nem tudom, hyung.
A
nappaliból átszivárgó zene tarkára fényezte alattuk a színtelen
linóleumot. Jihun fülét úgy bántotta az a rengeteg nevetés–
–
Magadnak megtilthatod, hogy
szeress, de nekem nem tilthatod meg, hogy szeresselek.
Jihun
legszívesebben elsírta volna magát. Seungjun nem érthette,
Seungjun sosem értette, Seungjun nem tudta, milyen is ez–
–
Én nem tiltom meg, hogy szeress
– nézett fel Jihun a másik tiszta szemeibe. Seungjun gyönyörű
volt, ahogy arcát angyali fehérre festette a lámpafény. – Én
csak… Csak néha… Néha olyan nagyon nehéz…
–
Én nem szegem meg az ígéretem
– itt leszek veled, amíg csak szükség lesz rám.
Seungjun
mégis többet adott, mint Jihun valaha is remélt.
–
Nekem ez épp elég, Seungjun
– súgta Jihun az idősebbik finom pulóverébe. Seungjun ujjai
gyengéd nyugtatással szaladtak végig a hátán, minden sajgó
pontra gondoskodva ügyelve; Jihun beleolvadt az érintésbe, s azt
kívánta, bárcsak megállna értük a világ...
Seungjun maga volt a menedék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése