fiction xv
prológus
Azt
mondják, semmi sincs odaát. Azt mondják, minden sötét. Nem
hallhatsz semmit. Nem láthatsz semmit. Nem érezhetsz semmit. Azt
mondják, így megy ez – némán és gyengén, süketen és
tehetetlenül. Némává válsz, süket és öntudatlan leszel. Azt
mondják, így jön ez – nem láthatod a csillagokat, nem láthatod
a széleket. Vak vagy a világhoz és vak a keménységhez; nincs
odakint semmi. Magad mögött hagyod a planétát és egyedül vagy,
egyedül az univerzumban, egyedül a széles világegyetemben, azt
mondják – egyedül vagyunk, mi mind egyedül vagyunk… De akkor
mégis kik azok a „mi”?
Többé nem vagy önmagad.
–
Lu kadét – mondta az
erőteljes, rekedt hangú asszony enyhe északnyugati xinjiang-i
akcentussal. A férfi megragadta két csuklójáról lazán alálógó
szíjakat, áthúzva fölöttük a tépőzárat, hogy aztán egy lágy
suhintással sebesen bele is simítsa a recés felületű anyagba. – A
38-X kapu nyitva áll. Megkezdheti a felszállást.
