A virágnak megtiltani nem lehet... (Jihun/Seungjun)

szegényes jelenés hosszú kihagyás után, de az évfordulót akkor sem hagyhattam szótlanul elmúlni, ha egy ideje már nem is írtam semmit magyar nyelven - még az utolsó írásommal üdvözöllek tieteket az új évben, ami, ha nem is a legtökéletesebb; törékeny, homályos, gyermeki, nem is szándékoztam publikálni az elején, aztán mégis nagyon a szívemhez nőtt.
köszönöm mindazoknak, akik az elmúlt két évben erre jártak.
remélem, lesz szerencsém viszontlátni mindnyájatokat. <3

A virágnak megtiltani nem lehet...

Ha bárki is azt a kérdést tette volna fel Kim Jihunnak, miért, hogyan is szeretett bele Park Seungjunbe, a fiú sehogy sem lenne képes összeszedni bármiféle, gyenge és sietős, szeméremtől megbicsakló magyarázatot. Jihun sosem hitt igazán semmiféle szerelemben, semmi szenvedélyben, semmi vonzalomban – sokan gyakran összekeverték a testi vággyal, a vak tetszéssel, a nyugodt, bizton megszokással, megragadtak az elsőnél, félve, hogy nem lesz már tovább, hogy nem lesz már jobb, hogy nem marad már más–

Jihun pont az elsőtől félt legesleginkább.

Szeretni sosem volt szabad, Jihun rettegett tőle, milyen is lesz, mikor majd egyszer csak a semmiből világtalan szerelembe szakad – szeretni mindig is tilos volt, Jihun nem engedhette meg magának, dérvirágos szíve kedvesebbik felét odanyújtsa másnak, nem, egyáltalán; az nem lehetett, létezik olyan, akiért valóban megéri az áldozat. A fiú azt hitte, sosem talál már olyat.

Szeretni sosem volt szabad – Jihun félt az elutasítástól, a szeretettől, az időtől, félt a hidegségtől, a távolságtól, félt a szakítástól, félt mindentől, mit a szerelemnek adhat s mit a szerelem ajánlhatott neki.