lélektöredék (I)
– Vagy
megszoksz, vagy megszöksz – ezt
az egyet sose felejtsd el.
Púderfelhő
lengte körül Zitao hollófekete hajkoronáját. Szagtalan volt,
halvány barackszíne pedig egy pillanatra elhomályosította
szemceruza-sötétítette tekintetét, hogy aztán lágy zápor
formájában hirtelen szertefoszoljon, akárcsak egy mámoros
délibáb. A tükörből titokzatos, mandulavágású szemek bámultak
vissza rá – a vele szemben ülő személy mintha egy teljesen más
ember lett volna. Széles vállai takarásában egy aprócska nő
táncolt fel s alá, ahogy ujjai haját igazgatták, fürtjei közé
túrtak. Nem bírta sokáig állni önnön nyugtalanítóan szelíd
pillantását; tekintetét hamar levette a tükörről, és inkább a
mellette meredten álló fiúhoz fordult. Középmagas, termetre
igencsak vézna, mégis társaik közül a legmagabiztosabb kiállású
modell: Lu Han már túl volt az alapozás és finomítás
körülményes procedúráján, a kellemetlenül pislákoló
neonlámpa fénye alatt úgy tündökölt, akárcsak a pokol kormos
bugyraiból kiemelkedett bukott angyal. Arcát szürkére színezte a
rávetődő árnyék, ahogy sminkese az utolsó simításokat,
igazgatásokat végezte rajta. Zitaonak fogalma sem volt, mióta
mozgott a szakmában – abban az egyben azonban teljesen biztos
volt, a fiú nem aznap jött le a falvédőről.
–
Rengeteg erőfeszítés kell
ahhoz, hogy itt túlélj. Nézz csak rám. Beletelik egy órába,
mire a lányok tökéletesre varázsolnak. Nem mintha a sebeim
láthatóak lennének…
Zitao
némán hallgatta a szépülő fiú zord szavait. A széke mögött
toporgó sminkes újra kezelésbe vette az arcát: hatalmas, fekete
pamacsú ecsetét a pihekönnyű púderbe merítette, simára mázolva
a modell sötét bőrét. Csiklandozta a szálló por, az apró
szemcsék orrába vándoroltak, torkát kaparták, de mozdulnia nem
szabadott. Ahogy elkezdődött Tao tökéletesítése, Lu Han már el
is tűnt – szürke kabátba burkolva suhant ki a gyéren
megvilágított szobából. Utolsó, sebtében elsuttogott mondata
még eltűnése után is sokáig visszhangzott a fiú fejében:
–
Tanuld meg végre, hogy kell a
cigarettát rendesen tartani. Lesz még rá szükséged.
Három
kifutó és öt fotózás után Zitaonak be kellett látnia, igaza
volt; nem hagyhatja, hogy a füstölő szál ujjai közt örökké
remegve lebegjen.
Londonból
Párizsba repültek. Az út nem volt hosszú, a fiatal modell mégis
egy örökkévalóságnak érezte, mire a gép leszállt, elegáns
szárnyaival kettészelve a csillagos kék eget, hogy aztán
hangtalanul földet érjen a mozgalmas éjszakában. Vakító fények
szikráztak mindenfelé, ahogy a vasajtó lassan kinyílt, precízen
odagurított lépcsőin úgy sétáltak le a fáradt férfiak, mintha
csak az éjszaka égboltján lakó, pazarul sziporkázó csillagoknak
titkosan szervezett divatbemutatón lettek volna. Zitao esetlenül
vonszolta magát utánuk, inge gallérja félrecsúszott, karikás
szemeit eltakaró sötét napszemüvege arcába nyomódott. Mire
leért az eső-áztatta betonra, tenyeréről sebesen csörgedező
erecskeként folyt le az izzadtság. Néha úgy érezte, egyáltalán
nem volt neki való a szakma.
Persze
nem arról volt szó, hogy nem szerette, amit csinált. Vagyis, amit
csinálnia kellett volna. De mások… Mások voltak. Erősek,
szépek, magabiztosak, és hegyes arccsontjaikról úgy verődött
vissza az önbizalom aranyfüstös szálainak eszeveszett orkánja,
akár a napsugarak a szállodában osztogatott apró prizmagömbökről.
A szobatársa és ezzel egyetemben egyetlen decens beszélgetőpartnere
a nála két évvel idősebb Lu Han, Michelangelo angyalait
megszégyenítő aranybarna loknikkal és hatalmas, rideg őzszemekkel
megáldva. Imázsát csak a szájából kiáramló, Zitao torkát
haragosan kaparó füstfelhő piszkította be, a fiú szemeiben
azonban még így is tökéletes volt. Tökéletes nőies vonásaival
és karcsú végtagjaival, tökéletes lágyan hullámzó
mandarinjával és selyemsima angoljával, tökéletes mindenhogy és
mindig, minden körülmény között – Tao ezzel szemben legkisebb
porcikájában is több hibát vélt fellelni, mint Lu Han egész
valójában.
A
fiú hamar elbúcsúzott Zitaotól; bevallása szerint a
lakosztályhoz tartozó kádak egyikét szándékozott kipróbálni,
de a modell nem volt ostoba: nem egyszer fordult már elő, hogy Lu
Han az éjszakát sem töltötte vele, és legközelebb csak másnap
délután találkoztak, összegyűrt, rongyos ruhákban, kócos,
szertefutó szalmaszálakként göndörödő hajkoronával és vékony
ujjak mosta sminkkel, feketén tündöklő csillámfolyamokkal
őzbarna szemei alatt. Zitao riadtan nézte, hogy sétál Lu Han
egy-két ilyen éjszaka után: fájó derékkal, sajgó csípővel,
görcsös karokkal, szebbnél szebb szitkozódásokkal pisze orra
alatt – s mégis, egy kiadós kávé és rakatnyi púder után
olyan magabiztossággal lépkedett végig a hosszú, végtelenbe
nyúló kifutón, mint még soha azelőtt.
Ősz
volt, mikor áthajtottak a sugárút forró lángba borult akácfái
alatt. Tao látta Lu Hant üres koponyákat fújni a város mocskos
levegőjébe és hallotta őt a halálról beszélni. A sminkesek
levélruhába öltöztették hamvas bőrüket; közeli fákról
gyűjtötték őket, hogy aztán precíz ujjaik hibátlan munkájával
a modellek arcára ragasszanak belőlük. Az átalakítás végére a
fiú úgy érezte magát, akár egy két lábon járó erdőcske, a
szavakélt talány – szempilláit vastagon fedte apróra nyírt
tolla a cinóber juharnak, orcáit pezsgő barackszínre festette a
lágy púderréteg csípős parfümfelhővel keveredve. Ruháik
egyszerűek voltak; vékonyak, hosszúak, feketék.
–
Híresek leszünk – mondta Lu
Han a pipereasztalok egyikének támaszkodva. Sötét tekintete
tükörképét pásztázta, arcát euforikus mosoly tette még
vonzóbbá. Zitao némán bámult rá forgószékéből. Ideges volt,
tenyere izzadt, szíve a torkában dobogott. A fiúnak igaza volt:
nagy lehetőség állt előttük, első alkalmuk a divat fővárosának
szívében, becsmérlő sasszemekkel a nézőtéren; fejesek
mindenfelé, ott kint, a kifutón dőlt el minden és semmi – első
alkalmuk, és talán az utolsó is. – Megnyerjük ezt, és híresek
leszünk.
Tao
még sosem látta őt olyan hevesnek. Még sosem látta őt olyan
szépnek és olyan vadnak egyszerre: arca ravasz volt, akár egy
rókáé, de szemei szelídek, higgadtak maradtak. Szélviharként
röpült végig a kifutón, lassú fordulással, százak meg százak
szívét fájdító érzékiséggel, rózsaolaj simaságát maga után
hagyó eleganciával. Aztán hirtelen újból a színfalak mögött
találta magát vele; Tao még sosem látta őt olyan
kétségbeesettnek, olyan törékenynek és olyan sebezhetőnek.
Karmazsinra festett szemeiből mintha könnyeket látott volna
kiszökni, ahogy az idősebb modell elszáguldott mellette. Szíve
megállt egy pillanatra – ha Lu Hannak nem sikerült, neki miért
ment volna másképp? Hirtelen erős késztetést érzett arra, a
sötét függönyök helyett a vészkijáratot vegye célba, s addig
meg se álljon, míg tüdeje ki nem szakad őrülten pulzáló
mellkasából. Fekete tébolyként hullámzott szemei előtt a világ,
idegen, lelketlen arcok vágtak fehéren a lefelé hulló semmibe.
Odakint
minden megváltozott. Elhalkult minden, mikor kilépett, csupán a
lenge ruhák halk susogása és az arcukról, hajukból hulló
levelek csendes morzsolódása törte meg a néma csendet. Sötét,
hosszú köpenyeik a pusztulás kegyetlen szárnyaiként fonódtak
tökéletes testük köré, takarták karcsú lábaikat és ölelték
vékony derekukat. Szenvtelen arcok, titokzatos, néma szemek,
tekintélyt parancsoló, töredéknyi megállók a modellek soha
véget nem érő utazásának vészesen romló szirtjein – egy
pillanat múlása csupán, s a tekintetek megfordultak, Zitao szemét
pedig újból elvakította az ígéret ajtaja fölött megannyi
napként kerekedő fényvilágnak ezer sugara.
Pillái
alatt a csillagos ég sem határ...
