Közöttünk óceán
Jongki
Hongki
pulzusa csendesen, lassú lélegzettel hullik szét mellkasa csúcsán,
ábrándképű, szelíd-pirosas derengésben, s gyűlik vérfoltként
össze pihenő ádámcsutkája alatt. Pár csepp rebbenés csupán
az, mi rövid szempillái között megbújni támad még a hajnal
utolsó álmai közül – halványan dúdoló óra percei a redőnyök
krémszínű túlfelén gyöngyöző autóraj zajával egybemosódva;
ennyi piheg az éjszaka sötét óráiból a párnák közé
reménytelve, titokban eldugva. A paplan bolyhos melegben öleli
körbe Hongki lábait, térdtől a lábujjakig egészen meztelenül,
bokáján a tegnap halványan lüktető hegével, mely az elmúlt
fáradt éjjel alatt mintha valamelyest gyógyulni kezdett volna. Egy
nedves csusszanás a havas küszöbön, egy haragos, zörgő esés,
ahogy a hideg ajtófélfába kapaszkodva az apartman kemény és
rideg padlójára zuhant, az utána következő fájdalmas, dühödt
szitokszavakba fulladó nyögés és a csörgő nevetés a konyha
csípős füstjével gőzölgő edények közül: a seb fehéren
aranyló bőrt tépett fel magával, frissen forrongó erecskéket, s
kényes tapintása levendulakék leheletben színezte újra a kínzó
vércsermely partján a mezőket. Hongki igencsak bosszúsan bámulta
a finoman barázdált, mézbarna földre cseppenő, vasszagú
festékpettyek útját, egyet egy időben, ahogy pelyhes, rubin
kígyóként szorította körbe egész lábfejét, gyorsan, sietve
surranva le talpához és sarkán; igencsak bosszúsan simította fel
sajgó kezét az ajtófélfán vissza, hogy megpróbáljon újból
felállni – kevéske sikerrel és egy újabb elhibázott eséssel a
küszöb barátságtalan, olvadó oltárán –, és igencsak
bosszúsan hordotta föl tekintetét a nappaliba beszűrődő,
fájdalmas helyzetéhez viszonyítva túlságosan is vidám hangot,
melyet sötét combok, bézsszínű pulóver fedte karok és egy
kócos fej követett. Hongki szívét összehúzta az utálatos düh,
ahogy a nevető arcba nézett most, mikor máskor mindig csupán a
boldogság vonta fényárba, egészen puhán, egészen szeretve,
egészen beleszőve magát minden porcikája minden aprócska
mikrométerébe-- Most, mikor a szép száj mögül előbukó hófehér
fogsor talán még vakítóbban sugárzott a sűrű, nehéz este
aranysárga melegében, mint valaha máskor, egy olyan messzi, évek
és évek emlékfoltjai mögött elbukott éjszakán, melyet Hongki
már soha nem lesz képes visszahívni megannyi féltve őrzött
memorandumának halma közé.
–
Lee Hongki a padlón, magába
zuhanva találva Hetvenedik utcai apartmanjának ajtajában… –
Hongki legszívesebben azonnal felpattant volna, elutasítva minden
vércsöppet és fájdalmat, csak hogy minél előbb, minél
gyorsabban és keményebben Jonghun elhallgattatásához folyamodjon.
– Mi van veled, Kiki, részeg vagy?
Jonghun
ujjai között egy koszos fémkanalat szorongatott, magasan és tompa
fényben ajkaihoz tartva, akárha egyike lenne azon riportereknek és
paparazzinak, kiket nap mint nap fáradhatatlanul minden kis mocskos
lakóház-blokk sarkában és minden kis pixeles televízió-képkockán
kezükben mikrofonnal s hajukban a szúrós széllel egyre csak ott
látnak.
Nem
mintha bármelyikük akár egy kicsikét is annyira szívdöglesztő
lett volna, mint Jonghun abban a viharszürke, a vádliknál és
comboknál egészen szűk, fenéknél és az ágyék körül pedig
meglehetősen laza anyagú, fakó és fájóan nyűtt
melegítőnadrágban, bolyhosodó, szerény kivágású pulóverben
és abban a rettenetes, hatalmas japán fapapucsba kényszerített
emberlábakat imitáló mamuszban, mit Hongki annyira utált és mit
a fiatalabbik pár évvel ezelőtt egy karácsonykor talán még
Jaejintől kapott. De most erről szó sem lehetett – Hongki nagyon
is dühös volt, túlságosan is ahhoz, bármiféle istenségként is
tekintsen a konyhaajtó fényes keretének dőlő, szikrázó mosolyú
Jonghunra. Semmiképpen sem-- Csak fel kellett végre állnia
és elhallgattatnia, ennyi és kész.
–
Seggfej – sziszegte végül
fogai közt az idősebbik. Jonghun ellökte magát az ajtótól, és
Hongki hirtelen úgy látta, a pillekönnyű, szőke fényesség,
mely a konyhából csepegve szivárgott a félhomályba merült
nappaliba, nem is az étkező lángoló lámpáiból verődött
vissza a pirosan sistergő edényeken irizálva, nem: mintha magát
Jonghun márványos alakját vonta volna rózsaarany zománcba
valamiféle földöntúli derengés, a testébe, a bőre alá, a
pórusai közé bújva valamiféle boldogságos színű, ragyogó
melegű eidolon, Hongki egészen olvadó áhítattal ült bálványa
előtt most, ahogy a férfi sziluettje gyöngéden fölé hajolt, s
még gyöngédebben zárta őt forró karjaiba. Kimcsi és olajszaga
volt. Hongki szinte egészen elfelejtette, miért is bosszankodott
magában annyira még egy perce.
–
Ne ennyire durván, Kiki, szívem
– súgta Jonghun. Mély, bájoló búgás volt hangja Hongki fülén,
lehelete fűszer és bourbon, ujjai az idősebbik vérző bokája
fölött körözve rézbarna szatén. Illata egészen közel hozta
szívéhez a régkori emlékeket, s az idősebbik úgy érezte magát
két karjai közt, akárha ő lenne a gyermek – akárha kívül
lenne most a gyermek, belsőből kifelé fordítva, ha kívül lenne
most minden gyermeki, Hongki mellkasán lukat vágva a kettejük
szorította levegő atomjaihoz reszketésben tapadna –, megfosztva
minden nehéz felnőttségétől a pillanatnyi, ábrándos elmúlás,
szomorúan karcoló szeszély, a széthulló délibáb rettenete után
kapkodva karmolta bele monogramját tíz körmével Jonghunba.
Rózsaszín emlékeztető, mely egy órán belül halovány csókocska
marad már csupán. Hongki macskaként gömbölyödött Jonghunhoz.
Jonghun hömpölygő hangokkal kérlelt bocsánatot Hongkitól. A vér
közöttük egyre csak alvadt és folyt. – A kedvencedet főztem.
És van egy parfétorta a hűtőben. Valamelyik fiókban pedig még
pezsgő is lehet talán.
A
gyermekség kívül volt most, és az óceán vize, mely egykor
foltokból varrott testüket keretezte, lávaként áradt szét egyre
csak táguló s lassacskán újból összeszűkülő, szűkölő
ereikben.
–
Annyira vártam már, hogy
hazagyere.
Hongki
bokája köré lustán csúszik egy hideg, ismerős tenyér. Jonghun
meztelen háta egy kéjesen billegő napsugár lángja alatt simul a
fehér lepedőnek, télbe fakuló, barnás dereka körül a takaró
búzakék és szellősen hideg, és Hongki imádja, ahogy kettejük
ágya minden gyengéd mozdulat mentén nyikorgó zajjal reccsen –
egy könnyed fordulat, egy álmos nyújtózás, egy sóhajtó
felülés, kevély ujjak ringató tánca egy ezüstözött gyújtó
körött és a szürkekék macska tarka talpai a halálnál is
könnyedebben libbenve át a paplan gyönyörű egét szaggató
párnafelhők labirintusán. Hongkit végül lágyan húzza ki álmai
utolsó színeiből s ébreszti végleg, keserűen föl a fiatalabbik
első reggeli cigarettája: kegyetlen emlékeztető a nyelv alatt,
mely rögvest visszaránt a valóságba. A tegnap éjjel gyermeke
odabent lüktet már s a szivacsos óceánok azúrkék-narancs lávája
a Jonghun ajkát és ujjait egybeforrasztó, piszkosfehér szál
mocskos tüzében áramlik tovább, halovány füstként találva új
életre, egy kapkodó lélegzeten túl pedig már újból a semmibe
veszve, hamvas molekulák magányos párjaiként a bájoló huzat
habjaiba fullad bele, és Hongki képzeletében ugyanúgy fullad
Jonghun a szürke félelmetesség hullámai közé--
Mély
sóhaj. Levegő. Rettenet egy gonoszul a szemhéj mögött ragadt
rémkép árnyékából.
Jonghun
fénye tompa és alig pislákoló most, Hongki mégis jobban imádja
így, a hajnal halkuló meloszának ciklámen sugarai között, mikor
a csillagok még zúzmarás pelyhekként függnek a felhőkarcolók
üveghegyei fölé csinos kis gyöngysorokban, s a Nap még alig
csak, hogy festeni kezdi az ég orgonaszín hantjai mentén a
lenvászon cirrocumulusokat, Jonghun ilyenkor a legcsodálatosabb –
forró csokoládébarna szemei írisze álmokkal telve egy csóknyival
világosabb még, mint az este fátyolos, fekete leple alatt
káprázatosan pislogva szokott.
Jonghun
a hátára fordulva szív újból a cigarettából. Hongki szinte
látja a füstöt, ahogy bizsergő elektromossággal tölti ki a
fiatalabb száját, torkát és mellkasát, szinte érzi a lávát és
az óceánt, ahogy egyre szorosabban vonzza Jonghunhoz, s kettejük
egymásba forrásán a vér villámként izzik fel újra Hongki
bokáján, akárha valamiféle világokon túli, primordiális kötés
húzná őt még, még, még közelebb és csak közelebb; valamiféle
állati, ösztönös mozdulat, mely az artériák őstengerét
hullámokká szaggatva próbálja egymásba mosni a
szétszakítottakat. Az emberi határok végtelenül fojtogatnak.
Jonghun kényes ujjai közül a semmibe hullik a cigaretta, s ajkait
Hongki sebének vörös pecsétjéhez bélyegzi.
–
Ó, Kiki… Bárcsak örökké
velem maradhatnál.
Hongki
sejtjeinek tajtékán vasízzel serken ki a vér, és Jonghun hajdani
habjainak akvamarinja szomjazva csókolja a kezdeti plazmát saját
kicsiny, privát óceánjába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése