Közöttünk óceán - Jongki (OS)

Közöttünk óceán

Jongki

Hongki pulzusa csendesen, lassú lélegzettel hullik szét mellkasa csúcsán, ábrándképű, szelíd-pirosas derengésben, s gyűlik vérfoltként össze pihenő ádámcsutkája alatt. Pár csepp rebbenés csupán az, mi rövid szempillái között megbújni támad még a hajnal utolsó álmai közül – halványan dúdoló óra percei a redőnyök krémszínű túlfelén gyöngyöző autóraj zajával egybemosódva; ennyi piheg az éjszaka sötét óráiból a párnák közé reménytelve, titokban eldugva. A paplan bolyhos melegben öleli körbe Hongki lábait, térdtől a lábujjakig egészen meztelenül, bokáján a tegnap halványan lüktető hegével, mely az elmúlt fáradt éjjel alatt mintha valamelyest gyógyulni kezdett volna. Egy nedves csusszanás a havas küszöbön, egy haragos, zörgő esés, ahogy a hideg ajtófélfába kapaszkodva az apartman kemény és rideg padlójára zuhant, az utána következő fájdalmas, dühödt szitokszavakba fulladó nyögés és a csörgő nevetés a konyha csípős füstjével gőzölgő edények közül: a seb fehéren aranyló bőrt tépett fel magával, frissen forrongó erecskéket, s kényes tapintása levendulakék leheletben színezte újra a kínzó vércsermely partján a mezőket. Hongki igencsak bosszúsan bámulta a finoman barázdált, mézbarna földre cseppenő, vasszagú festékpettyek útját, egyet egy időben, ahogy pelyhes, rubin kígyóként szorította körbe egész lábfejét, gyorsan, sietve surranva le talpához és sarkán; igencsak bosszúsan simította fel sajgó kezét az ajtófélfán vissza, hogy megpróbáljon újból felállni – kevéske sikerrel és egy újabb elhibázott eséssel a küszöb barátságtalan, olvadó oltárán –, és igencsak bosszúsan hordotta föl tekintetét a nappaliba beszűrődő, fájdalmas helyzetéhez viszonyítva túlságosan is vidám hangot, melyet sötét combok, bézsszínű pulóver fedte karok és egy kócos fej követett. Hongki szívét összehúzta az utálatos düh, ahogy a nevető arcba nézett most, mikor máskor mindig csupán a boldogság vonta fényárba, egészen puhán, egészen szeretve, egészen beleszőve magát minden porcikája minden aprócska mikrométerébe-- Most, mikor a szép száj mögül előbukó hófehér fogsor talán még vakítóbban sugárzott a sűrű, nehéz este aranysárga melegében, mint valaha máskor, egy olyan messzi, évek és évek emlékfoltjai mögött elbukott éjszakán, melyet Hongki már soha nem lesz képes visszahívni megannyi féltve őrzött memorandumának halma közé.

– Lee Hongki a padlón, magába zuhanva találva Hetvenedik utcai apartmanjának ajtajában… – Hongki legszívesebben azonnal felpattant volna, elutasítva minden vércsöppet és fájdalmat, csak hogy minél előbb, minél gyorsabban és keményebben Jonghun elhallgattatásához folyamodjon. – Mi van veled, Kiki, részeg vagy?

Jonghun ujjai között egy koszos fémkanalat szorongatott, magasan és tompa fényben ajkaihoz tartva, akárha egyike lenne azon riportereknek és paparazzinak, kiket nap mint nap fáradhatatlanul minden kis mocskos lakóház-blokk sarkában és minden kis pixeles televízió-képkockán kezükben mikrofonnal s hajukban a szúrós széllel egyre csak ott látnak.

Nem mintha bármelyikük akár egy kicsikét is annyira szívdöglesztő lett volna, mint Jonghun abban a viharszürke, a vádliknál és comboknál egészen szűk, fenéknél és az ágyék körül pedig meglehetősen laza anyagú, fakó és fájóan nyűtt melegítőnadrágban, bolyhosodó, szerény kivágású pulóverben és abban a rettenetes, hatalmas japán fapapucsba kényszerített emberlábakat imitáló mamuszban, mit Hongki annyira utált és mit a fiatalabbik pár évvel ezelőtt egy karácsonykor talán még Jaejintől kapott. De most erről szó sem lehetett – Hongki nagyon is dühös volt, túlságosan is ahhoz, bármiféle istenségként is tekintsen a konyhaajtó fényes keretének dőlő, szikrázó mosolyú Jonghunra. Semmiképpen sem-- Csak fel kellett végre állnia és elhallgattatnia, ennyi és kész.

– Seggfej – sziszegte végül fogai közt az idősebbik. Jonghun ellökte magát az ajtótól, és Hongki hirtelen úgy látta, a pillekönnyű, szőke fényesség, mely a konyhából csepegve szivárgott a félhomályba merült nappaliba, nem is az étkező lángoló lámpáiból verődött vissza a pirosan sistergő edényeken irizálva, nem: mintha magát Jonghun márványos alakját vonta volna rózsaarany zománcba valamiféle földöntúli derengés, a testébe, a bőre alá, a pórusai közé bújva valamiféle boldogságos színű, ragyogó melegű eidolon, Hongki egészen olvadó áhítattal ült bálványa előtt most, ahogy a férfi sziluettje gyöngéden fölé hajolt, s még gyöngédebben zárta őt forró karjaiba. Kimcsi és olajszaga volt. Hongki szinte egészen elfelejtette, miért is bosszankodott magában annyira még egy perce.

– Ne ennyire durván, Kiki, szívem – súgta Jonghun. Mély, bájoló búgás volt hangja Hongki fülén, lehelete fűszer és bourbon, ujjai az idősebbik vérző bokája fölött körözve rézbarna szatén. Illata egészen közel hozta szívéhez a régkori emlékeket, s az idősebbik úgy érezte magát két karjai közt, akárha ő lenne a gyermek – akárha kívül lenne most a gyermek, belsőből kifelé fordítva, ha kívül lenne most minden gyermeki, Hongki mellkasán lukat vágva a kettejük szorította levegő atomjaihoz reszketésben tapadna –, megfosztva minden nehéz felnőttségétől a pillanatnyi, ábrándos elmúlás, szomorúan karcoló szeszély, a széthulló délibáb rettenete után kapkodva karmolta bele monogramját tíz körmével Jonghunba. Rózsaszín emlékeztető, mely egy órán belül halovány csókocska marad már csupán. Hongki macskaként gömbölyödött Jonghunhoz. Jonghun hömpölygő hangokkal kérlelt bocsánatot Hongkitól. A vér közöttük egyre csak alvadt és folyt. – A kedvencedet főztem. És van egy parfétorta a hűtőben. Valamelyik fiókban pedig még pezsgő is lehet talán.

A gyermekség kívül volt most, és az óceán vize, mely egykor foltokból varrott testüket keretezte, lávaként áradt szét egyre csak táguló s lassacskán újból összeszűkülő, szűkölő ereikben.

– Annyira vártam már, hogy hazagyere.

Hongki bokája köré lustán csúszik egy hideg, ismerős tenyér. Jonghun meztelen háta egy kéjesen billegő napsugár lángja alatt simul a fehér lepedőnek, télbe fakuló, barnás dereka körül a takaró búzakék és szellősen hideg, és Hongki imádja, ahogy kettejük ágya minden gyengéd mozdulat mentén nyikorgó zajjal reccsen – egy könnyed fordulat, egy álmos nyújtózás, egy sóhajtó felülés, kevély ujjak ringató tánca egy ezüstözött gyújtó körött és a szürkekék macska tarka talpai a halálnál is könnyedebben libbenve át a paplan gyönyörű egét szaggató párnafelhők labirintusán. Hongkit végül lágyan húzza ki álmai utolsó színeiből s ébreszti végleg, keserűen föl a fiatalabbik első reggeli cigarettája: kegyetlen emlékeztető a nyelv alatt, mely rögvest visszaránt a valóságba. A tegnap éjjel gyermeke odabent lüktet már s a szivacsos óceánok azúrkék-narancs lávája a Jonghun ajkát és ujjait egybeforrasztó, piszkosfehér szál mocskos tüzében áramlik tovább, halovány füstként találva új életre, egy kapkodó lélegzeten túl pedig már újból a semmibe veszve, hamvas molekulák magányos párjaiként a bájoló huzat habjaiba fullad bele, és Hongki képzeletében ugyanúgy fullad Jonghun a szürke félelmetesség hullámai közé--

Mély sóhaj. Levegő. Rettenet egy gonoszul a szemhéj mögött ragadt rémkép árnyékából.

Jonghun fénye tompa és alig pislákoló most, Hongki mégis jobban imádja így, a hajnal halkuló meloszának ciklámen sugarai között, mikor a csillagok még zúzmarás pelyhekként függnek a felhőkarcolók üveghegyei fölé csinos kis gyöngysorokban, s a Nap még alig csak, hogy festeni kezdi az ég orgonaszín hantjai mentén a lenvászon cirrocumulusokat, Jonghun ilyenkor a legcsodálatosabb – forró csokoládébarna szemei írisze álmokkal telve egy csóknyival világosabb még, mint az este fátyolos, fekete leple alatt káprázatosan pislogva szokott.

Jonghun a hátára fordulva szív újból a cigarettából. Hongki szinte látja a füstöt, ahogy bizsergő elektromossággal tölti ki a fiatalabb száját, torkát és mellkasát, szinte érzi a lávát és az óceánt, ahogy egyre szorosabban vonzza Jonghunhoz, s kettejük egymásba forrásán a vér villámként izzik fel újra Hongki bokáján, akárha valamiféle világokon túli, primordiális kötés húzná őt még, még, még közelebb és csak közelebb; valamiféle állati, ösztönös mozdulat, mely az artériák őstengerét hullámokká szaggatva próbálja egymásba mosni a szétszakítottakat. Az emberi határok végtelenül fojtogatnak. Jonghun kényes ujjai közül a semmibe hullik a cigaretta, s ajkait Hongki sebének vörös pecsétjéhez bélyegzi.

– Ó, Kiki… Bárcsak örökké velem maradhatnál.

Hongki sejtjeinek tajtékán vasízzel serken ki a vér, és Jonghun hajdani habjainak akvamarinja szomjazva csókolja a kezdeti plazmát saját kicsiny, privát óceánjába.