Sic itur ad astra (Changmin/Minseok)

♩

Sic itur ad astra

(Minseok)

 

💔

Minseok szemei fölé aranyszín ecsettel fest nevető glóriát a boldogság. Changmin bűbájos ajkain álomszép mosoly zenél; mintha szavak nélkül, egészen halkan dúdolna. Talpuk alatt pormacskát köpnek a szárazságtól meghajlott füvek, amint csak árnyékuk széltől borzas hajjal tovafut, s emlékük nyomán forró sóhaj szökik át hangtalan az elhagyott almakertek lombjainak rubinvörös fénnyel hintázó gyümölcsein. Minseok felnevet, hangja kacagva hal bele a szeptemberi szellőbe, eltűnik, szertefoszlik, mielőtt még megüthetné Changmin fülét, a fiú mégis szívében érzi a fiatalabb minden aprócska rezdülését, minden elfulladt lélegzetét, minden kimondatlan szavacskáját, együtt mosolyog vele az örökkön szikrázó, narancslángú naplementébe – mozdulatlan lépteik előtt a horizont ezernyi búzaszín szikrára hullik szét, parázssárga aranyán megtörve varjak röpülnek a magasba, akárcsak megannyi szénízű tintafolt egy őszülő festő megfakult lenvásznán.

Körülöttük mindenfelé kalászok táncolnak, mintha megveszett volna az összes, mintha nem maradt volna más dolguk a világban, nevetnek, sírnak, csillogó magkönnyel kacsintanak, lánghajukba hevesen harap bele a menetszél, mely a fiúk súlya alatt felnyögő kerekek nyomán porzik föl minduntalan. Changmin napszítta karjait kinyújtva hajol a kerékpár felforrósult kormányára, haját vadul becézve tépi, simítja szerteszét az arcát megcserző fuvallat, bokáját véresre csúfítja az egyre csak felcsapó, éles nyelvű szalmavirág-had, mégis vidám, mégis kacag, mégis mosolyog – olyan boldog.

Olyan boldog, ahogy Minseok félresimult combokkal ül abban a szinte tapinthatatlan, kicsinyke ürességben mögötte, s olyan boldog, ahogy a fiú szeretve csüng a nyakán.

Changmin olyan boldog, s úgy szereti a másikat, bordái harsogva fájdulnak bele, szíve majd' szétszakad.

A táj egyre vadul, ahogy haladnak, s Changmin nem is tudja már, hol vannak, egyre csak a végeláthatatlan napfénybe vezet és hagyja, szívükbe belopja magát a leggyönyörűbb fénysugár, hagyja, lelküket édes szőlőízzel melengesse meg az őszeleji délután, ahogy az álmos hanggal suttogó természet utolsó néhány pillantását veti rá a még eleven tűzzel parázsló, alkonyba fulladó nyárra, de a távolban már érezni, fárad, gyengül s fakul, reszkető lombokkal készülve az újabb, viharos fájdalommal érkező zúzmarás halálra. Minseok a fiú meg-meglibbenő pólójába kap ujjaival. Mintha ketten maradtak volna a világban csupán, ketten a világon és ketten ellene, mintha ábránddá hűlt volna körülöttük a mező is már, mintha nem lenne többé más a szalmaszirmú alkonyat, mint puszta álmodozás – ketten a világban, olyan közel s mégis olyan magányosan. A percek sárgán futnak mellettük és szaladnak velük tova, előttük az ég egyre pirulva öltözik rózsaszín bíborruhába és talpuk alatt lassan szétszakad, porrá foszlik a repedezett talaj. Minseok ajkai pihegve nyílnak, ahogy beszívja a mézízű, szilvakék levegőt, s a napcsóktól forrongó emlékek, mint utolsó remények, szemei szelíd feketéjébe égnek. Íriszei tágan simulnak bele pillái sötétjébe, szénfoltos szépséggel és olyan végtelenül, akárcsak a föléjük kifeszített, csillagszín vásznú ősöreg boltozat, olyan végtelenül, ahogy csak egy szerelmes szív doboghat; könnyekkel könyörög halála után is, csak párját még egyszer utoljára magában érezhesse, láthassa.

Sírna Minseok is, de tudja – lelkük sosem jut már kárhozatra.

Changmin árnyéka porszürke felhőket rajzol az alkonyi félhomályba, s bronzbarna karjait körbeöleli egy lángnyelvű, rozészín napsugár. Hátába tőrként fúródik Minseok minden kihagyott, félrevert szívdobbanása, ahogy a fiatalabb szorosan nekiveti ingének könnyű mellkasát. A fiú nehezen lélegzik már, szerető szavait némává tompítja a vállaira ereszkedő, haldokló világ, lassan pislog rá a szemük tükrén táncoló megannyi búzaszál borízű mámorára, mely úgy fojtja meleg márványba a köréjük simuló földeket, akárcsak a távoli, picinyke csillagok, mikor fejük fölött felszikrázva galaxisba sűrítik a tejköd födte valóságot; Minseok gerincén felfut a borzongás, de tudja, lelkük üstökösként pislákolva vigyáz már a messze szétfutó tejútra.

Minseok sóhajtva figyeli porszemek között szétfoszló árnyékát.

A szürkület hirtelen törik szét kármenvörös szilánkjaira az este éjnehéz súlya alatt, túl hamar, túl sietve, túl könnyedén, villámló lángszirmai mindent beborítanak, s viharba kergeti magát a táj, belehal a távolban elnyúló hegyek ormáról lehulló sötétbe a megvénült alkonyat. Sugárzó semmiként szívja magába a világ minden feketéjét a búzamezők dermedt aranya közé rohanó fuvallat, Minseok bőrére eleven nyelvvel nyal Lichtenberg-ábrákat; a fiú szíve egyre csak torkában remegve zsibbad, mégsem fél, mégsem sír, mégsem rohan el s mégsem szalad, bárhogyan is fájnak meztelen bokája körül a tüzes hévvel liluló fraktálok. Mégsem fél, ha szemére kábulatot vet is az utolsó, színevesztett fénysugár, mégsem sír, mégsem rohan el s mégsem szalad, hisz lelke örökké fénylik s megvédi őt minden, mi Changmin szerelméé – fejében dalolva cseng a sok ábrándkép, mit a másik szépséges csókoktól gyöngyözve ígért: övék lesz minden, övék lesz minden vágy és minden boldogság, övék lesz ezernyi fényességes csillag, övék lesz az ég, a föld, lábuk előtt szelíden hever majd a világ s egymás szívébe pusztulnak bele csupán, mikor a valóság véget ér –

Mikor nem marad más, csak halott földek s a néma, jeges szelű sikolyok, mikor fagyott fű porlad már súlytalan lélegzetük alatt s úgy érzik, szívük véget ér, mikor lelkükbe örökzölden költözik be az üresen csengő, tél végi magány – ha el is fogy az ősszel minden drága napsugár, ők akkor is, akkor is örökké szeretni fogják egymást.

Még ha nem is marad már a világon semmi más…

Minseok pillantása éjfekete fátylat húz magára, ahogy a fiú behunyja szemeit s arcát Changmin vállába temeti, puhán, kedvesen, hevesen lüktető szívvel és sírásra ferdülő lélekkel; karjait az idősebbik dereka köré fűzi és szája csókra nyílik, hogy még egyszer, még egyszer utoljára beszívhassa a másik gyümölcsös, szerelmesen meghaló bukéjú ízét s illatát.