Sic itur ad astra
(Minseok)
Minseok
szemei fölé aranyszín ecsettel fest nevető glóriát a boldogság.
Changmin bűbájos ajkain álomszép mosoly zenél; mintha szavak
nélkül, egészen halkan dúdolna. Talpuk alatt pormacskát köpnek
a szárazságtól meghajlott füvek, amint csak árnyékuk széltől
borzas hajjal tovafut, s emlékük nyomán forró sóhaj szökik át
hangtalan az elhagyott almakertek lombjainak rubinvörös fénnyel
hintázó gyümölcsein. Minseok felnevet, hangja kacagva hal bele a
szeptemberi szellőbe, eltűnik, szertefoszlik, mielőtt még
megüthetné Changmin fülét, a fiú mégis szívében érzi a
fiatalabb minden aprócska rezdülését, minden elfulladt
lélegzetét, minden kimondatlan szavacskáját, együtt mosolyog
vele az örökkön szikrázó, narancslángú naplementébe –
mozdulatlan lépteik előtt a horizont ezernyi búzaszín szikrára
hullik szét, parázssárga aranyán megtörve varjak röpülnek a
magasba, akárcsak megannyi szénízű tintafolt egy őszülő festő
megfakult lenvásznán.
Körülöttük
mindenfelé kalászok táncolnak, mintha megveszett volna az összes,
mintha nem maradt volna más dolguk a világban, nevetnek, sírnak,
csillogó magkönnyel kacsintanak, lánghajukba hevesen harap bele a
menetszél, mely a fiúk súlya alatt felnyögő kerekek nyomán
porzik föl minduntalan. Changmin napszítta karjait kinyújtva hajol
a kerékpár felforrósult kormányára, haját vadul becézve tépi,
simítja szerteszét az arcát megcserző fuvallat, bokáját véresre
csúfítja az egyre csak felcsapó, éles nyelvű szalmavirág-had,
mégis vidám, mégis kacag, mégis mosolyog – olyan boldog.
Olyan
boldog, ahogy Minseok félresimult combokkal ül abban a szinte
tapinthatatlan, kicsinyke ürességben mögötte, s olyan boldog,
ahogy a fiú szeretve csüng a nyakán.
Changmin
olyan boldog, s úgy szereti a másikat, bordái harsogva fájdulnak
bele, szíve majd' szétszakad.
A
táj egyre vadul, ahogy haladnak, s Changmin nem is tudja már, hol
vannak, egyre csak a végeláthatatlan napfénybe vezet és hagyja,
szívükbe belopja magát a leggyönyörűbb fénysugár, hagyja,
lelküket édes szőlőízzel melengesse meg az őszeleji délután,
ahogy az álmos hanggal suttogó természet utolsó néhány
pillantását veti rá a még eleven tűzzel parázsló, alkonyba
fulladó nyárra, de a távolban már érezni, fárad, gyengül s
fakul, reszkető lombokkal készülve az újabb, viharos fájdalommal
érkező zúzmarás halálra. Minseok a fiú meg-meglibbenő pólójába
kap ujjaival. Mintha ketten maradtak volna a világban csupán,
ketten a világon és ketten ellene, mintha ábránddá hűlt volna
körülöttük a mező is már, mintha nem lenne többé más a
szalmaszirmú alkonyat, mint puszta álmodozás – ketten a
világban, olyan közel s mégis olyan magányosan. A percek sárgán
futnak mellettük és szaladnak velük tova, előttük az ég egyre
pirulva öltözik rózsaszín bíborruhába és talpuk alatt lassan
szétszakad, porrá foszlik a repedezett talaj. Minseok ajkai pihegve
nyílnak, ahogy beszívja a mézízű, szilvakék levegőt, s a
napcsóktól forrongó emlékek, mint utolsó remények, szemei
szelíd feketéjébe égnek. Íriszei tágan simulnak bele pillái
sötétjébe, szénfoltos szépséggel és olyan végtelenül,
akárcsak a föléjük kifeszített, csillagszín vásznú ősöreg
boltozat, olyan végtelenül, ahogy csak egy szerelmes szív
doboghat; könnyekkel könyörög halála után is, csak párját még
egyszer utoljára magában érezhesse, láthassa.
Sírna
Minseok is, de tudja – lelkük sosem jut már kárhozatra.
Changmin
árnyéka porszürke felhőket rajzol az alkonyi félhomályba, s
bronzbarna karjait körbeöleli egy lángnyelvű, rozészín
napsugár. Hátába tőrként fúródik Minseok minden kihagyott,
félrevert szívdobbanása, ahogy a fiatalabb szorosan nekiveti
ingének könnyű mellkasát. A fiú nehezen lélegzik már, szerető
szavait némává tompítja a vállaira ereszkedő, haldokló világ,
lassan pislog rá a szemük tükrén táncoló megannyi búzaszál
borízű mámorára, mely úgy fojtja meleg márványba a köréjük
simuló földeket, akárcsak a távoli, picinyke csillagok, mikor
fejük fölött felszikrázva galaxisba sűrítik a tejköd födte
valóságot; Minseok gerincén felfut a borzongás, de tudja,
lelkük üstökösként pislákolva
vigyáz már a messze szétfutó tejútra.
Minseok
sóhajtva figyeli porszemek között szétfoszló árnyékát.
A
szürkület hirtelen törik szét kármenvörös szilánkjaira az
este éjnehéz súlya alatt, túl hamar, túl sietve, túl könnyedén,
villámló lángszirmai mindent beborítanak, s viharba kergeti magát
a táj, belehal a távolban elnyúló hegyek ormáról lehulló
sötétbe a megvénült alkonyat. Sugárzó semmiként szívja magába
a világ minden feketéjét a búzamezők dermedt aranya közé
rohanó fuvallat, Minseok bőrére eleven nyelvvel nyal
Lichtenberg-ábrákat; a fiú szíve egyre csak torkában remegve
zsibbad, mégsem fél, mégsem sír, mégsem rohan el s mégsem
szalad, bárhogyan is fájnak meztelen bokája körül a tüzes
hévvel liluló fraktálok. Mégsem fél, ha szemére kábulatot vet
is az utolsó, színevesztett fénysugár, mégsem sír, mégsem
rohan el s mégsem szalad, hisz lelke örökké fénylik s megvédi
őt minden, mi Changmin szerelméé – fejében dalolva cseng a sok
ábrándkép, mit a másik szépséges csókoktól gyöngyözve
ígért: övék lesz minden, övék lesz minden vágy és
minden boldogság, övék lesz ezernyi fényességes csillag, övék
lesz az ég, a föld, lábuk előtt szelíden hever majd a világ s
egymás szívébe pusztulnak bele csupán, mikor a valóság véget
ér –
Mikor
nem marad más, csak halott földek s a néma, jeges szelű sikolyok,
mikor fagyott fű porlad már súlytalan lélegzetük alatt s úgy
érzik, szívük véget ér, mikor lelkükbe örökzölden költözik
be az üresen csengő, tél végi magány – ha el is fogy az ősszel
minden drága napsugár, ők akkor is, akkor is örökké szeretni
fogják egymást.
Még
ha nem is marad már a világon semmi más…
Minseok
pillantása éjfekete fátylat húz magára, ahogy a fiú behunyja
szemeit s arcát Changmin vállába temeti, puhán, kedvesen, hevesen
lüktető szívvel és sírásra ferdülő lélekkel; karjait az
idősebbik dereka köré fűzi és szája csókra nyílik, hogy még
egyszer, még egyszer utoljára beszívhassa a másik gyümölcsös,
szerelmesen meghaló bukéjú ízét s illatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése