Vadnarancsok (2/6)

♫

II. Keserű tangerin

Minseok nem szerette nem látni Changmint.

Nem szerette, egyáltalán, nagyon, igazán tényleg nem, de tudta, nem lehetett mindig vele, nem kelhetett és nyughatott folyton-folyvást szorosan együtt a közelében; a ballagás fülledt emlékű estéje óta szinte beszélnie sem sikerült a barna bőrű fiúval, a szíve pedig úgy érezte, igen kellemetlenül, mintha egyre jobban és jobban sajgott volna csak egészen aznap óta. Május első hete úgy süvített el mellette, akár egy szomorú orkán keserű dühével pusztító hurrikán, tört, zúzott mindent, amit csak elért Minseok fejében, sóhajtó lelkében és két álmatlan szeme sötétjében. Changminnak rengeteg dolga volt, a fiú jól tudta azt is és bárhogyan akarta, szerette volna megmásítani, az idősebbiknek egyszerűen sehogy sem sikerült időt szakítania a hosszú délutánok éjfélbe torkolló tanulása mellett a másikkal törődnie – az érettségi-hajrá örvényével ringatózva nem is volt képes a vizsgákon kívül másra összpontosítani.

Következő hétfő reggelén vakító napsütésben táncolt a buszmegálló árnyatlan rejtekén a fákba bújt sok különböző, színes kismadár, szárnyaik gyöngéd rebbenésén elhulltak a fehér bukéjú, szűz almaszirmok, s a fiú torkán száraz ízként csöppent le a finom csókkal édes illatár, keményre, nehézre porozva a légzést, minden csöndes gondolatot. Minseok iskolai egyenruhájának sötét zakóját félre, balra, jobbra majd végül vissza vézna testére csavarta az időnként egyre-újra inkább vadul szóló dalra fakadó hűvös hangtalan szele. A perzselő levegő minden tovazúgó perccel lejjebb húzta az epres habbal díszesre piruló, babakék palettán szétfolyó tejszín-fellegeket, hogy a horizont távolból pislogó, nyugtalan ébredő peremén szinte teljesen beleolvadjon az órácskányi autóútra magasodó hegyek melegen szikrázó havának vakító lavinájába – az álmából épp csak fölvert város házai még ásítva meredtek még csupán egymás szomszédjába színesre kavart festékkel keretezett ablakai tejszínű üvegén át, Minseok pulzusa máris olyan nagyon hallgataggá szelídült, a fiú attól félt, keservesen remegve fogja majd kibírni azt a rövid pár percet ingatag két talpán, mikorra megérkezik hős megváltóként várt sötét árnyú busza. Dús, rövid fekete pillái nehezen hajoltak le csokoládébarna pillantására, lassan, szúróan szárazan; szemei egyre szűkülő látványán homályosra halványultak, majd egyre sötétültek a forró reggelt megfestő, élénken izzó árnyalatok. Minseok felsóhajtott, szíve újból ijedtnek riadt, hevesen dobogva mellkasa csontkalickájában, s a fiú szabad kezével a homlokához kapott; nem szabadott volna eljönni otthonról, nem szabadott volna fölkelni, nem szabadott volna álmatlanul kergetni a perceket tíztől éjfélig, kettőtől hajnalig és négytől egészen öt negyvenötig, nem szabadott volna ideges, zavarosan kavargó gyomra panaszait hallgatni, nem szabadott volna Changminra gondolni és…

Nem, Changminra sosem szabadott gondolni, főleg nem úgy és főleg nem két izmos lábára, karjára és napbarnított alhasára, Minseok utálta is magát – utálta magát, hogy így vonzotta őt az idősebbik, s utálta magát, amiért tiszta szerelmükért csakis ostorozni tudta saját, gyermeteg lelkét és boldogtalan imádó szívét.

A fiú tenyere hidegen siklott rá felforrósult homlokára. Világos szálakra széthulló, fakó árnnyal aranyló kávébarna fürtjei egyenesen omlottak szemei fölé, tüzes volt a bőre, mégis jeges, hideg, Minseok megriadt magától is, rettegett, hamarosan elfutja majd tekintetét, fejét a sötétség, de hirtelen olyan zavaros s lágy lett előtte minden, összefolyt az ég kékje és a sárga, rózsaszín-fehér lángoló sziromcsokor. Nem fordult elő vele túl sokszor azelőtt, elájult volna, most mégis úgy érezte, tisztán, élesen a körülötte egyre csak hevülő kavalkád összes homályának ellenére, pörögni, táncolni kezdett fejével a hétfő reggeli, ürességgel teli világ, mintha egy szempillantás alatt kevéske megmaradt ereje is teljesen elhagyta volna két gyönge karját és lábát. Olyan fülledten sóhajtott, ahogy beszívta a levegőt…

A fiú az óra végének szerteszakadását harsogó csengő ólomhangú zajára riadt csak fel magát csalafinta valóságnak hazudó, mély álmából. Az osztályterem teli szívvel ásító ablakán úgy keringőztek a lassan szállingózó virágpor-pamacsok, akárcsak a szűz téli hó, csintalan kergették egymás puha, színtelenre fakult ruháját, elbújtak a mézédes szellő fullasztó illatában, kacsintottak, nevettek és egyre csak táncoltak; Minseok reszketve rebbenő pillái fölé azonban már lila fejjel lecsüngő s fehér ajakkal sziromra nyíló harangokat festett a szőkülő délelőtt, amint kinyitotta a szemét – a zölden virító, göndör kacsok, levelek az öreg keretre folytak, ahogy a helyiségbe szerény fénnyel kukkantott be a vadul burjánzó természet.

A fiú újból lehunyta pillát, egy, két, három másodperc, s fülét máris megütötte a durván csapódó ajtó szomorún zajongó hangja, s a szelíden szunnyadó csönd hangos semmivé fosztottá lett – az osztály élénk lelke énekére talált a tanár sietős távozása után. Minseok érezte, combja mellé egy idegen láb simul, vékony, mint sajátja, hosszú, csontos, és a fűszeres virágillatba hirtelen egy különös, ismerősen kedves parfüm vegyült.

– Hm?

– Minseok, te egész órán aludtál – Minseok összeszorította két lehunyt, szép szemét. Tudta, nem szabadott volna egy percre sem a padnak döntenie fáradt fejét, nem szabadott volna olyan nagyon mélyen és olyan nagyon sokat sóhajtania, nem szabadott volna álmodoznia… A reggel keserédes cukra mégis mintha mindinkább mindent nehezíteni kívánt volna. – Valami baj van? Rosszul vagy?

Igen is, gondolta magában a fiú, de kimondani már nem volt ideje egyáltalán, meg nem is.

– Lekísérjelek az iskolaorvoshoz?

– Nem, Niel, dehogy – egyenesedett fel Minseok a pad olcsó faborításáról. – Ne aggódj, semmi gond velem!

A fiú a mellette ülő nyugtalan fürkésző arcára emelte tekintetét. Daniel zaklatottan rebbenő pillantása nem enyhült, egyre csak Minseok fakó szemeit, sápadt orcáit kémlelte hatalmasra tágult, sötét íriszei tükrén át; széles ajkai ideges szóra nyíltak volna, de barátja mély sóhaja egy másodperc alatt elhallgattatta.

– Vagyis nem tudom…

– Mi a baj?

Minseok csak a fejét rázta. Nem volt semmi gond, se baj, illetve hazugság, mégis volt, nagyon is, de talán mégsem – a fiú fáradt lelkét egyre zavarosra kavarták az egymás hangját emésztő gondolatok, a kimondatlan szavak, mondatok, minden vágy és sóhaj, mely az utóbbi időben mindent megnehezített. Minseok úgy érezte, elevenen küldi halálba a testét égető, tüzes forróság, nem maradt több ereje szilárdan tartani magát, mikor a bőre alatt izzó szerelem Changmint kívánta, mikor látni, hallani, érezni akarta akárhogy, akárhol, akármikor, ha lehetett és szabadott.

Nem is lehetett egyhamar, nem is szabadott – Daniel csak bámulta tovább a szórakozott szemű, néma Minseokot.

Minseok hangtalan dühvel követte a világ rendszertelen foxtrottjának hirtelen egymásutánnal röppenő, szétcsúszott és rendszerre képtelen, képlékenyül sikló lépéseit, forgott, pörgött a sok szín, illat, érzet feje körül, szemei előtt, tíz gyenge simítása mentén és talpa érintése alatt – az órák úgy folytak egymásba, akárcsak az előző hét kémialaborjának benzin-és húszas ecetsav-oldata a tátogó öblű mosdókagyló fémszürke aljába összetalálkozva. A fiú nem tudta, mi üthetett ilyen hirtelen belé, fáradtság, rémálom, léghiány, láz, némán követelő éhség vagy egy újonnan feltörő, beteg szívzavar; abban mindenesetre teljesen biztos volt, nemigen tetszett neki az újfajta tánc, egyáltalán. A tornaterem mélysötét színekkel átmázolt öreg linóleuma nyughatatlan vibrálással reszketett újra és újra meg puha neontalpa műanyagja alatt, ahogy a játszma egyre csak hevült, szerva, ellenpont, forgás, csere, szerva és megint minden elölről. Minseok alig bírta követni lélegzettel, ki karjáról csattan át a hálón a brazil ruhában pompázó labda egy újabb hibátlan védelmező sánc után. Az óra már a felénél járt, percek kérdése és több is volt talán, a fiú mégis csak azt látta tisztán és biztosan, baljára Daniel siklott be a leváltott Chanhee pihenőbe való száműzését követően, jobbján pedig egy szőkésre szívott, Yuri nevű fiú fordult az elülső posztra mélyen hajlított térddel és ütésre kész karokkal. Minseok épp a hármas számú játékos helyét foglalta el a fehéren övezett, fű mását hajszoló zöld festés érdes talaján, és lassan kezdte igazán szörnyűségesen érezni magát. Szeretett röplabdázni, az évfolyamán párhuzamosan járó srácokkal leginkább és a szervát mindenképpen kivéve – rémesen ütött a posztról, ha kellett, gyöngét és laposat –, aznap délelőtt valahogy mégsem játszott formában egyáltalán; kétszer lőtte túl magasan, egészen a plafonig a labdát, háromszor vagy a háló kifeszített karjába, vagy rá a vastag, sötéten hullámzó csíkra, mely kettő csapatba osztotta az összeszokott osztályokat – egyszer még a háta mögött bázisoló Yoochunba is beleszaladt, csúnya puffanással végezve a földön a fiú mellkasán.

Minseok nehéz lélegzettel várta az újabb, halovány reményei szerint nem az ő irányában leérkező labdát. A túloldal homályosan feslett csak fel előtte a zaklatott hullámokkal rezdülő, lustán libbenő háló fehéren foszló lukacskái kaleidoszkóp-képén keresztül pillantva; a hátsó, első posztról mintha Seungyoun nyújtotta volna szervába alkarját, s pillanatokon belül Minseok már jól hallotta, hogyan, milyen rémesen csengően csattant bőrén a középerős ütés, keményen, durván, fájóan. A fiú lehunyta fáradt szemeit, csak egy pillantásra, röviden, míg ki nem tisztul majd előtte minden, sóhajtott, mélyen beszívott, de elnehezült pillái nem mozdultak, amint s ahogy úgy kellett volna – Minseok még érezte a labdát visszajátszó Yoochunt riasztó éllel felszisszenni görcsös háta árnyékában--

Aztán mintha teljesen megszűnt volna körülötte létezni a zavartan lüktető világ.

Minseok rettentően lükető fejfájással tért újból vissza öntudatához.

A rideg, durva maszkú falakról vízzel hígított fertőtlenítőszer-illat csöppent alá markánsan, egyáltalán nedvesen és igazán nagyon szúró légszerűen – a fiú levendulaszín szemhéján álmosan bizsergett csupán a vékony, halovány takarás, mégis biztos volt benne, két helyen találhatott magára csak megint teste és minden érzelme, ahol ilyen könnyedén folyik le most a kémia forró, száraz torkán, két helyen tudhatta magát: élénken élt még emlékeiben a gyerekkora törésén megkezdődő, gyakori gyengélkedő-és kórházlátogatásokkal kifakított időszak legrosszabb pár pontja, harsányan rajzolt fel a sok, kemény ágy és az összes plasztikhuzat, széksikoly az éjszakába fulladva, orvoshallgatók ügyetlen kézmunkája, tapintása, mentol plusz egy levél aszpirin, na meg persze a vérvételek végével kisírt koffeinszegény kapucsínók fűszertelen utóhatása vörösre pirult nyelve hegyén feloldódva.

Minseok hűvös tenyere a kemény bútordarab könnyen sikamló takarójára simult, amelynek hátát vetve feküdt. Fehér ujjai egyik oldalt a jégízű fal festékbe vakult parányi szemecskéinek dúdolták élettelen ereik zúgását, simulva, gyengéden, erőtlenül; jobbja keze az ágyra terített műanyagba kapott karcolva bele. A fiú felsóhajtott, s szemei előtt halkan rebbenve borult megadón klórfehér mázba a szoba.

– Ó! Felébredtél, angyalom? Hát ez remek…!

Minseok majd’ felnyögött, de a szája, nyelve, ajkai túl száraznak bizonyultak, fájtak, égtek a kellemetlen légben, túl nehezen és ürességtől részegülve álomittasan hajolt le minden rá az ágy körül – ahogy a csontos arcú orvosnő megsárgult mosolya homályost villanó tekintete határára úszott, a fiú azt kívánta, bárcsak tényleg fel se kelt volna aznap.

– Ne aggódj, angyalom, nem voltál olyan sokáig távol – az asszony dohányfüsttől reszkető torkából melegen duruzsolva kúsztak a szavak Minseok fülébe. Túl jól ismerte ezt a hangot, hiába; az iskola egyetlen és igazán nagyon barátságtalan orvosi szobájának vibrálva őrződő emlékképei harsány táncot jártak a fiú fejében az ismerős szagok, színek emlékén. – Nagyon meleg van ma, rémes, de megesik az ilyen. Ittál eleget? Biztosan nem. Nem? Nem. És a reggeli? Ettél? Nem? Semmit? Na, hát persze, így aztán nem is csoda, hogy elájultál… Ráadásul a testnevelés órád kellős közepén.

Minseok szinte észre sem vette, hogyan, milyen nagyon gyorsan festették át egymás porba süllyedt szürkéjét palaszínből aszfatlkékbe s szurokfeketéből kellemes vasfehéresre az utak, a járdák, a pajkos szabadsággal kacskaringózó zebrák és csacska macskakövek gumitalpra simított lábai alatt; nemigen eszmélt még fel az iskolában történtek utólagos, lélegzetszakasztó sokkhatásából, de máris hazafelé tartott a csitulni kedvetlenül, ha látszó, fél órácskával dél után lebzselő tüzes napsugárban. Az iskolaorvosnő vonakodva ugyan, mégis hazaengedte őt egymagában is – Minseok elkötelezett barátja, Daniel és az a Yoochun nevű srác, akivel aznap vagy kétszer sikerült összegabalyodnia, felajánlották, elkísérik a fiút, ő azonban elutasította mindkettejük szíves felajánlását. Egy kicsit mindenképp egyedül akart maradni szikrázva keringő gondolataival.

Minseok mérges volt magára, mérges, de nagyon, de tényleg, de úgy valóban eléggé, meglehetősen igazán; olyan gyengének érezte lassan lüktető testét, mintha szíve minden gondot magába falva dolgozott, dobogott, robogott volna semmi sebből vérezve hangos ereiben. Olyan gyengének érezte szakadva kapkodó lélegzetét, mintha torka minden új, ismeretlen fülledő illattal egyre szárazabbá szűkült volna, olyan fáradtnak érezte nehezen felbukó fejét, mintha minden mérgező gondolat egyszerre hirtelen lelkébe sűrűlt volna, olyan tehetetlennek, erőtlennek, haloványnak érezte magát--

Minseok tenyere alatt hűvösen simult rideg tartásból szelíd engedésbe a bejárati ajtó kerek vaskilincse. A negyedik emeleti, tágasan nyíló lakás könnyedén terítette szét összegabalyodott jobb s bal szárnyát a likőrkrémű bolyhocskák csokraival egybefűzött, vastagon a fára simított hatalmas padlószőnyeg puha hullámának hátára, a fiút pedig, ahogy csak bepillantott a szélesen elnyúló nappali boltíves átjáróján, szinte azon nyomban hatalmába kerítette a mámoros, hideg könnyedség, mely a kristályszínnel bevont üvegablakok fénylő tükrének túloldalán perzselő délután égető lángjának ellenére a helyiségen uralkodott. Minseok megkönnyebbülten nyelte be a jeges lélegzetet, sóhajtott, kifújt, beszívott, várt és gyenge lelke szinte elveszett a falak testén megbúvó légkondicionáló egység ventilátorszárnyának acéltollai közül kiröppenő hűs gyönyörben, majd még inkább beszívott, mélyebben, durvábban, tisztán, hevesen, aztán újból kifújt – száraz torka halkan s rekedten búgott a kicsiny világa minden búját felszabadító boldogságban. A fiú körül táncot vetett egy röpke percre a nappali, s ingadozva forduló lábain a konyha felé indult, hogy egy kis vizet szerezzen magának. A fekete csempebordázat végtelen egymásba kapaszkodó négyzetei szertefolyt írisze tükörként követte Minseok vékony alakját, két karja minden fáradt, görcsös mozdulatát, sóhajtó ajkait és pillantása fásultan tompuló csillogását, remegett, fénylett, villámlott a jéghideg porcelán – a fiú ujjai megcsúsztak a hűtőszekrény fémes épülete ajtajának karcsövén, s tekintetét elárasztotta a hűvösségtől vibráló sugár, mely világoskékbe vonta bőre fehéres, sápadt színét, ahogy ezernyi pöttömnyi csillagocskájával széles egyenest rajzolt és vetített Minseok ingbe burkolt kezére. Négy nagy korty jeges ásványvíz, ajtócsapás, sötét árnyék; máris minden édesebben, simábban cseppent le torkán, kedvesebben, szebben fordult be körülötte a vanilinszín szobasarok, ahogy elhagyta a konyha szűkös, pezsdítő oltárát, hogy a szobájába siessen. Az ajtó nyitva volt, mikor végre hazatért a lakásba, épp csak egy súlytalan indulat kellett, s már be is léphetett – nem tudta, ki jöhetett még meg előtte, talán jóval, talán kevésbé, de valószínűbb volt, anyja érkezett csak a munkából vissza, Minseok apja ugyanis mindig késő estig dolgozott, de a röpke pillanat erejéig, míg ezen morfondírozott, semmi sem számított, egyikükkel sem kívánt különösebben találkozni, főképp nem így, az iskolától jövő, aggasztó hanggal felfüggesztett telefonhívások lefolyta után. A fiúnak már csak a gondolatba is beleremegett egyre tompulva lüktető feje.

A nappali kellemes, krémesen sikló többszín pasztellje hűvösen zárta közre a vibráló festésű ajtóval jelölt, különböző szobácskákat. Volt ott zöldes menta, kék, harsány kanárisárga; Minseok bőre forrón sikoltott fel gyönge ujjai tapintása alatt, ahogy a sötét karamellszőke mázat célba véve levetette csinos zakóját, s óvatlan tenyérrel nyaka gallérjához nyúlt, úgy tépte, húzta szét az inget összeszövő, márványos gombokat, melyek rögvest engedelmesen rántották ki csókjukat a fehér ruha körkörös, mandulaszemként táguló ajkai közül. Az ajtó szinte azonnal nyílt, szótlan kérve, kitárt szájjal, a fiúnak még csak pillantania se volt szükséges, máris a szobában találta magát, s a falak súgtak, beszéltek, az ablak bézzsel elfedve tátogott meg-megrebbenve a finom szellőcske süvöltése alatt, hívott a padlószőnyeg, az éjjeli polcra száműzött levendula, a hűs mindenség és a reggeli hévtől fodrosan hullámzott egyre följebb az ágyon a szűzre cserélt huzat--

Minseok azt hitte, menten szívrohamot kap – ujjai hangosan dobbanó torka köré szorultak a párnák közül pillantó, incselkedve széthúzott mosoly mámoros vonzása alatt.

– Hé, tökmag! – egy, két, há’, lélegezz, térj magadhoz, Minseok! – Rég láttalak… Na, mi van, szellemet láttál?

Minseok nem felelt. Hitetlenül rázta a fejét, mintha az egész – Changmin az ágyán, az ágyában, szétterülve, meztelen karokkal, lábszárral mézédes aranybarnán egészen combközépig felfutva, álomfodrú hajjal, koszosan, mélyen a tapinthatatlanul világos ágyneműbe gabalyodva – csak puszta elkésett délibáb, vad merengés lett volna egy valóságos szédülés után, de ahogy egyre bámulta a másikat, a másiknak hitt, remélt vágyat, úgy vált körülöttük a világ igazabbá és igazabbá. Minseok szólni akart, kérdezni és válaszolni, többet is, mint szabadott, hirtelen mégsem jutott nyelvére a legkevesebb köszöntés sem. Úgy érezte, minden szavától megfosztották.

– Minseok…?

A fiú akkor vette csak észre igazán, balja még mindig inge szertecsúszott gombjait markolászta, zakója tengerészkék pocsolyaként terülve szét lábai ingatag szigeténél, öt hideg ujja nyakát csöndre fojtva, öt forró kulcscsontja alá gyöngéden csúszva; zilált volt az odakint lángoló délután melegétől, fürtjei pihegve rebbentek szét izzadt homlokán ide-oda – egyedül sem pillantott volna igazán büszkén magára, de minden rémesebben kínozta őt úgy, Changmin is látta. És nem is csak látta, nézte, bámulta, mosolyogta, egyáltalán nem durván, nevetve, édesen csupán, kedvesen és nagyon-nagyon szívdöglesztően.

Nagyon-nagyon gyilkosan, mérgezően.

Changminnak nem szabadott volna ott lennie náluk – főleg nem Minseok két párnájába hajolva, vigyorogva, a fehér anyagba szemérmetlen csókolnia –, de mégis, de mégsem, de mindegy volt, de semmi, de minden és a fiú úgy kívánta… Minseok beleremegett a beteges gondolatba.

– Nem otthon kellene tanulnod?

Changmin féloldalas mosolya fehér ragyogásba vonta aranyosra pirult arcát s vastag ajkait, ahogy mind harminckét, tökéletes formával, szöggel és alakkal görbülő porcelánfoga kivillant nyelve takarásából. A fiú fáradt tekintete forrón olvadva lágyult egyre inkább szerelmesebbre az idősebbik testén megtévedve; Minseok lerúgta lábáról a nadrágja szárába gabalyodott kék zakót, majd a fülledt szobát sietve átszelve az ágyhoz iramodott. Changmin karjai már készen nyúltak felé, amint csak tekintetük újra találkozott, pillanatok múltán pedig már ölelték is egymást - mézízű nyakkal és sima derékkal, sápadtan, barnán, erősen, gyöngéden s mindennél jobban szeretetteljesen.

Minseok kimerülten döntötte fejét Changmin pólóba burkolt hasának. A délután úgy tűnt, ráunt a hihetetlen perzselő forróságra, s lassacskán kezdte fölkapni ritmusát egy nyugodtabb, szellősebb világnak. Minseok bőrén virágillatú lehelettel vonult végig fel a kamillával fűszerezett, mézes fürdő utolsó habcsókjának hűs utóhulláma, langyosan bizsergő parfümmel kúszva be a friss ruhaként magára kapott bő, rövidujjú póló és térdig húzó melegítőnadrág puha anyaga alá – a fiú egy röpke negyedórára magára hagyta az idősebbiket, hogy végre teljes egészében levethesse rendetlen gyűrődő egyenruháját, s egy gyors zuhany alatt lemoshassa magáról a sok piszkot és gondot, melyet a nap a reggel, délelőtt során ráhalmozott.

– Á! – Minseok felmordult, ahogy az ágyon keresztbe elfeküdve megpróbált kényelmes pozíciót találni magának fejével Changminon. - Túl kemény a hasad, hyung…

– Mit morogsz, tökmag? – Changmin felkacagott; nevetése halkan lopta be magát Minseokba, lágy, gyengéd, édes és varázslatosan szelíd dallamú melódia volt. - Nekem legalább van hasam.

Minseok hátrafeszítette a fiúnak döntött fejét, ameddig csak a másik felsőjének sima szövete engedte, s kíváncsi tekintettel pillantott föl rá. Hirtelen nem látott mást, csak Changmint s felé nyúló, izmos, barna karját, de arcát hamarosan rögvest el is futotta a forróságos homály, ahogy az idősebbik tenyere csípőjéhez kapott, megragadta fehér pólója gyenge szabását és a puha pamutot felgyűrve alhasára simított. Minseok szíve egy pillanatra mintha elfelejtett volna szelíden működni és legfőképpen talán egyáltalán létezni, sajogni, végtelenbe hajló rövidke másodpercek múltán azonban újból feléledt, s a fiú gyomrát hevesen verve dobogott, védtelen csapkodott, akár ha zúzni, törni akart volna a másik hideg bőre tapintása ellen – Changmin ujjai köldökét alig körözve siklottak át a fiatalabbik kiugró, éles csípőcsontjához.

– Tudom, hogy valószínűleg nagyon nem szeretnél most erről beszélni…

Veled bármiről szeretnék, hyung, ha tudnék, gondolta magában a fiú, bármiről, akármiről, mindenről…

– … de igazán nem hinném, hogy bárki is azt kívánja, ennyire túlterheld magad.

Minseok némán bámult fel Changmin széles, fedetlen vállára. Nem tudott hirtelen egy szót sem szólni, szíve egyre csak reszketett, fojtotta torkát a bordáit folyékony semmivé porlasztó lángnyelvű hullám, a tüzes csókkal dobbanó izgalom, Changmin tenyere simogatva vándorolva végig ruhájától megfosztott alhasán, ujjbegyei melegséggel becézve meg minden apró porcikát – nem tudott hirtelen egy szót sem szólni, nem is akart hirtelen semmit sem mondani, nem is szökött nyelvére semmi, nem is kúszott ott rég kimondatlan frázisai közt egyetlen összeszedett, kiejthetni való kurta válasz sem, képtelen volt bármiféle dologra gondolni, fókuszálni, ami nem a fiú és csakis a fiú, mosolygó szája, aggódó szeme, éles álla, forró tenyere és lélegzetszakasztó arca volt.

– Tudom, hogy ma összeestél a suliban, tökmag.

– Tudod…?

Minseok arcát elfutotta a rózsaszín vörösség. Annyira mérges volt magára.

– Persze, hogy tudom, hogy is ne tudnám! Minseok… – Changmin mély sóhajjal szívta be a levegőt. Minseok szótlanul rezzent meg enyhén mozzanó karjai tartásában; ez rosszabb volt mindennél, rémesebb, szörnyűbb, borzasztóbb, Changmin tudta, tudta, tudta és egy szóval nem is mondta. - Szerinted mégis hogy kerültem ide? Idejöttem volna szerinted hozzátok, ha tudom, hogy iskolában vagy? Anyukád felhívott, hogy elmesélje, mi történt, és megkérjen, hogy jöjjek át és vigyázzak rád, ha hazaérsz.

Minseok az ajkába harapott. Tudhatta volna, anyja biztosan kitalál valamit, ha ő maga nem is tudott elszakadni a munkából, tudhatta volna, biztosan nem lehetett ő az, aki még előtte hazajött, hiszen akkor, talán, rögtön megtalálja a fiát, amint csak hallja az ajtócsapódást, akkor, talán, rögtön odaszalad hozzá, hogy megnézze, hogyan is van, hogy megbizonyosodjon, nincs semmi baja, hogy karjaiba zárja és azt mondja, semmi baj – akkor is ha volt, ha mindig is volt, ha mindig is lett volna, nem kellett volna semmi más sem Minseoknak, csak az a két szó, az a két nyamvadt szó, és hirtelen talán már tényleg semmi baj sem lett volna.

– Nagyon aggódik érted, Minseok. Nagyon aggódnak érted a szüleid, apád is, ugye tudod?

– Dehogy aggódnak értem, hyung!

– Minseok, kérlek, ne kezdjük ezt megint az elejéről…

– De hyung…

Minseok felsóhajtott.

– De tudod, Minseok… Ha azt nem is hiszed el, hogy a szüleid így éreznek… Azzal remélem azért tisztában vagy, hogy én talán még náluk is jobban aggódtam és aggódok még mindig érted.

– Hyung…

– Meg azzal is… Azzal is, hogy nekem te nagyon, de nagyon fontos vagy, Minseok. Mindennél fontosabb, jó? Ugye tudod? Ugye érted, Minseok?

De Minseok nem tudta, nem gondolta, nem hitte el, soha – nem is értette egyáltalán.

Május utolsó kurta hét napjának legelső délutánja balzsamos ízzel futott bele narancssárga lángsörénnyel a ridegen nevető ibolyalila magentával szertefújt, meggypiros felhők ezüstjén elmosódó ormába – a pénteki napsugár tüneményes palettával játszadozva festette fel tarka fényakrilját a kacskaringva szaladó sínpárt körbeálló, méretes panelegyüttesek fakó pasztellkartonjára. Minseok talpa alatt bizonytalan hévvel zörgött föl újra meg újra a cseresznyés mázú villamos. Az aránytalan metszéssel négyre osztott panorámaablakok legfölső kis téglalapja félrehúzott üvege hűsen ásító menetszéllel süvített huzatot az elhagyatott kocsiba, ahogy a motor sebesen siklott egyre csak tova és tova a magasra nyúló betonfalak fákkal zöldesre fűzött erdejében. A kabin meleg levegője selymesen langyosra keveredett az odaát zenélő hideg léggel, s Minseok gyönyörű mosollyal arcán szívta be a Changmin ajkát szólásra simító oxigént.

– Nem akarsz leülni, tökmag?

A fiú felhúzta szépen ívelt szemöldökét, majd körbenézett a néptelen villamoson. Rajta, Changminon és a párosuktól jobbra, az ablak piszkosra karmolt üvegének dőlve szendergő Yunhón kívül hét ismeretlen elbámuló lélek derengett csupán halovány narancslánggal a kabin durva nesszel rázkódó végében, a közelben mégsem volt egyetlen üres ülés sem. Minseok elfordult a másiktól, hogy szabad helyet keressen magának, de Changmin ujjai elkapták vékony, fehér kezét, s csuklója köré simulva visszahúzták a fiút az idősebbik felé.

– Hyung?

Changmin szűzen vakítva ragyogó vigyora édes görcsbe szorította Minseok gyomrát. Olyan szép volt, olyan fehér, olyan sima, olyan csodálatos, észveszejtő, olyan pajkos és--

– Mármint az ölembe – az idősebbik hosszú ujjai egyre csak hevülve szorultak erős marokba Minseok csuklója körül –, úgy értettem.

A fiú szíve hangos hévvel dobbant meg törékeny bordáin, zaklatott, siketítő zajjal ütve át a vékony, fehér bőrön s ruhán; Changmin mogyoróbarna tekintetébe olvadva biztosan tudta, soha, de soha nem lesz ereje megszokni ezeket az érintéseket. Minseok mindennél jobban szeretett olyan nagyon közel lenni az idősebbikhez, arcuk szinte egybeért, lábuk szinte összegabalyodott, két-két karjuk bőre aranyos barnából fehérrel enyhítve tejhabos lattéba simított, lélegzetük szakadatlan egymásnak dolgozott és gyengéd aritmiájuk is csupán a másiknak élve suttogott kimondatlan szavakat s szerelmet. Minseok mindennél jobban szeretett ilyen nagyon igazán közel lenni hozzá, mégis vonakodva tette csak le magát a fiú bőrére szorosan simuló farmer takarta combjaira; fejét Changmin kemény vállának döntötte, szórakozott sóhajjal figyelve, hogyan hullik szálaira a másik vékony dzsekije anyagán sötétes haja, ahogy a két erős kar előrekúszott törékeny derekán, s hasán megállapodva hátulról finom ölelésbe vonta. Az idősebbik vidám ajkakkal Minseokra mosolygott, de viszonzásképp semmit sem kapott.

– Baj van, Minseok?

Minseok nem felelt – hátát néma szóval a másiknak döntve ült az ölén csupán.

– Hm?

– Semmi…

– Csak?

– Csak?

– Mondd már, mi baj, tökmag! – Changmin felnevetett.

Minseok makacsul összeszorította vékony ajkait, de egy mély sóhajt beszívva végül halkan választ adott.

– Csak nem igazán szeretek így ülni…

– Mi, hogy? Az ölemben?

– Nem, nem úgy…! Csak… Így olyan… Olyan nagynak érzem a lábaim.

Changmin felmordult.

– Bolond vagy, Minseok! – A fiú hangja mérges éllel csendült meg. – Sőt nem is bolond… Inkább hülye, szimplán hülye, de az tényleg nagyon. Hallod?

Minseok hevesen rázta a fejét, s épp felelni készült Changminnak, de az idősebbik szinte azon nyomban félbeszakította – a fiú széles, barna tenyere lesiklott az ülés támlájának párnával tompított, kéklilás mintájú hátáról a másik keskeny vállára, s onnan végig egészen vörös fonállal átszőtt karjára, majd végül combjához csúszott, hogy ott állapodjon meg öt kecses ujjal hosszan simítva, Minseok pedig úgy érezte, szíve mentem újra búcsút mond, meghal, ha csak egy élettelen pillanatra, indulatra, tiszavirágnyi fuvallatra is.

– Akkora a lábad, esküszöm, mint a tenyerem, Minseok.

– Mert túl nagy a tenyered, hyung! – Minseok remélte, nem remeg, rebben meg túlontúl hevesen a hangja, ahogy Changmin nyakának döntötte fejét, s szorosan zárta, nyitotta ajkait halk, egyre nehezülő lélegzetben.

– Nagy a fenéket, Minseok – Changmin hangja olyan mérges volt, olyan éles, de mégis olyan gyengéden, aggódva suttogott bele a fiú selyembarna hajába, Minseok alig bírta csak egyenletes tempóba szorítani szíve elveszett madárkaként verdeső hangját. És Changmin olyan érdes volt, olyan édes, de mégis olyan óvatosan simított tovább a fiatalabbik combján… – Igazán le kellene állnod azzal, egyre csak bántod így magad.

Minseok tudta jól, akarta is, nagyon, jobban, hevesebben talán, mint Changmin maga, mégsem ment, sehogy sem, egyáltalán, akkor sem, úgy sem, ha Changmin így szerette, ha így imádta, ha ujjaival így simogatta szűk farmerján föl és le, lassan, kínzóan, olyan nagyon, de nagyon nem oda valóan – a fiú biztos volt benne, ezeket az érintéseket tényleg sosem lesz ereje, sosem lesz képes majd megszokni.

Mikor a villamos sikoltó énekkel féket rántva besiklott a végállomás utolsó, az ütközőkő alá elbúvó fűszálak közé fúló vastalpának sínpárjára, az ég alja már tintaszín szívta be a fák hullámzó smaragdja fölé a csillagok fényével kavargó, rózsaszín búzakéket, hatalmas hévvel áradó, félrefolyt festékpaca árnyaként az ég vásznának szálaiba ivódott fellegként foglalva el a vékonyka félkiflivé fogyott Hold dicsőséges trónjának helyét. Minseok száraz torokkal nyelte le a szürkület fenyőillattól nehéz, esőízű leheletét, s oldalán Changmin tűnt fel szelíd mosollyal telt ajkán és csodálatosan szépen, egy-két, három meg a negyedik porba bújt, műanyag lépcsőt lefutva; az éjszaka messze pihent még, a fiú ereit mégis már talán túlságosan is elfogta a balzsamos vibrálás, mely a talpuk mentén kettészakadt út túloldaláról zsibongott, várt ezernyi hanggal, illattal, zajjal és zenébe, színbe fulladt szóval. A horizont kékbe törte a park bejáratának hatalmasra ívelő, vasszögű árkádja, melynek széleit hálóval szőtte be a rengeteg zöld bokor s a feketén szétfutó drótkerítés megannyi kicsiny kockája. Minseok barna szemei izgatott pillantással csúsztak Changmin magas alakjára, válaszul pedig fényesen bizsergő íriszeket látott – a fiút elöntötte a forró lángra kapott eszméletlen boldogság, hogy a másikkal lehet, hogy a másiké lehet, s már nyújtotta is felé hófehér sugárral csillanó karját, mikor egy vékony, éles, ismeretlen vonzó ének mindent szertezúzott, mindent tönkretett, ahogyan mindennek a közepébe vágott.

– Hé, oppa! Changmin oppa!