Feketepéter - Sekaiyeol (0/?)

Olvass el!:

Ismertető

Szereplők

♪

Alkonypír

Jongin mandulásan táguló, mogyorószín szemei a levendulás falra erősített órára siklottak. Hajnali három volt.

A szoba az elmúlt éjjel mézédes, fűszerrel felkevert illatával izzadt. Jongin rakoncátlanul rendetlenkedő fürtjei takarásában nyitott szívvel lihegett a kétszárnyú, aranyozott festésétől egyre keservesebben elváló ablak ikerkerete – a fülledt levegő nyelvének tapintása mentén csak úgy tépte, szakította le magáról a régi ruháját. A keskeny, porba temetett párkány alatt szétfútt vakondtúrásként púposodtak a nemesen szikrázó színezet szilánkosan szétfoszló darabkái. Szinte fel sem tűntek az aranyfoltok a pettyezett padló ezerszín palettájában; a reszkető lécek bordáit a legkülönfélébb árnyalatok öltöztették virágos jelmezbe, ahogy a rengeteg elvétett ecsetvonás elhullott cseppjei szárazon szívták magukba a könnyed port. Jongin kinyújtotta elmacskásodott lábát, s sarka alatt feltört egy múltheti, lüktetőn izzó lilás levendula.

Csendes volt a világ. Ilyenkor mindig csendes volt, és Jongin imádta érezni, hogyan hullik elnyúzott pillái árnyékába a rózsaszín pirkadat. Az éj pillekönnyű leplét lassan emésztette magába a hajnali napsugarak első pár, ritkásan rebbenő szemhunyása, ahol az égről lecsúszva harmattá foszlott a vékonyan kiterülő hangtalan feketeség, hogy az ébredő felhők láthatatlan ujjacskái hibátlan akvarellel tömjék meg a megüresedett foltokat. Vörös a fehérrel, kék a rózsával, ezüst és aranyos kanárisárga, tűzzel szőtt ibolya… Jongin szemei reszketve tértek vissza a tömzsi testű, hosszú lábakon álló ósdi kis rádió elé támasztott vászonhoz. Kezével az ecset bizonytalanul torpant meg a hatalmas fehérség mámorában, s csinosan csúcsosodó hegyéből kicsöppent egy vonásnyi polárkék.

Jongin felsóhajtott. A szoba a hajnal közepébe nyúlva egyre fülledtebb lett, ahogy az ablakon túli hegyek füstbe vesző ormairól az mennybolt mindenes festőművésze leporolta az éjjelt. Sebesen teltek a percek a hézagos gondolatok alatt, s Jongin szemei időnként fel-felnyíltak, de ujjai között már újból álmai között forgott az ecset. A polárkék bágyadtan fénylő almazöldre halványult, odakint pedig lassacskán levetett magáról hálóköntösét a Nap.

Jongin arra ébredt, puha, hűvös kezek keltegetik álmából jámboran. Meztelen teste rögvest felhevült, ahol az ismeretlen, jeges ujjak forró bőréhez nyúltak, ahol lágyan érintették és ahol simogatták; nehezen tért csak vissza öntudatához a tündökölve sugárzó reggeli kánikulában, feje épp előrebukott csupán, mikor a cirógatáshoz szavak is fonódtak már. Hirtelen fogalma sem volt róla, hogyan is került a kemény, öreg és barnán jajgató padlózatra.

– Megfázol, ha így alszol – duruzsolta halkan egy mézédes hang. Jongin tudta, milyen közel nyíltak ketté, majd csukódtak némaságra az idegen ajkak, érezte, kurta centiméterekre susogtak fülétől csupán, mégis mintha rémisztően messzire táncoltak volna kevesebb mint egyetlen, halandó pillanat alatt. Amilyen hirtelen kúszott a huzat testére, olyan hamar illant is el bronzosra pirult bőréről, a fiú pedig nyögve nyújtóztatta ki fáradt, zsibbadt karjait. Ujjai megdermedtek, amint ásításába valami nedves és jéghideg keveredett. – Vigyázz!

Jongin szórakozott tapintása mentén élére perdült egy aprócska, festékkel telitöltött lila műanyagtányér, s másodpercek múlva már szederkéken folyó vértől sebzett pocsolyában hullámzott a drága akril a fiú szomorú szemei láttára. Utánanyúlt, de nem tehetett semmit a hígan fodrozódó anyagért – sötét kezeire hamarosan úgyis fehér ujjak simultak, hogy elfelejtessék lelkével a szörnyen fájó gyászt. Jongin elméje elhomályosult.

– Annyi szín van még a világon – Jongint ülésbe húzták az angyalhangú szavak. Nyaka köré egy rövidre tűrt pólóba öltöztetett kar siklott, s nem tellett bele sok idő, a névtelenül szóló, puha ajkak is újból utat találtak maguknak a fülledt rengetegben; a fiú állkapcsán sóhajtva futott végig a reggel első csókja. Mintha minden lelassult volna. Jongin fel akart nézni, magáénak akarta tudni az idegen gyémántosan tündöklő, őzbarna pillantását, látni akarta, ugyanolyan hihetetlen szenvedéllyel fürkészi-e őt a tűzforró szempár, ahogy azt az éjszaka hevében tette, de a porcelános kéz tenyerébe vette állát, s biztosan tartotta. – Ne emészd magad egyetlen miatt. Inkább azt mondd meg nekem, mit rajzoltál?

– Festettem – helyesbített Jongin rekedten. – És… téged.

– Engem?

A festmény egymást színező árnyai lélegzetelállító pillanatot ragadtak ki az unalmas, szürkén lüktető félhomályból. Jongin gondoskodó ujjai alatt az ecset tükörképét az alkonyat vonta aranyos mázba; a képen a délután épp csak ráeszmélt, kezét máris megkötötte az éjjeli sötétség, s az égre olvadt szemek kormos sarkából megeredt az első rózsaszín könnyfoszlány. A vattaként pihegő mályvacukor-felhőket márványosra hűtötte a hideg eper, cseresznye, s felgyújtotta a kültéri lámpákban táncoló lángokat, majd egy újabb vonással szabadjára engedte az egymást sietve legyűrő autómasinákat a smaragdzöld neonfényben szikrázó úton. A villanypóznák antik oszlopokként tartották az eget a vászon két párhuzamos oldalán, feketébe veszett testük köré erős, vastag karú liánok, indák fonódtak.

Ez volt az alkonyat.

A legfrissebb egyéjjeles szerető Jongin számára.

– Nem is tudtam, hogy ilyen csodásan festek mostanában.

– Nekem ige...

Jongin lélegzete egy pillanatra megakadt torkában. Az idegen finom ajkai meztelen nyaka bronzbőrén nedvesre duzzadva fürkésztek egy újabb csókot – a fiú szemei előtt összefolyt a városi tájkép minden rózsás temperája, amint megérezte, hogyan feszül az ismeretlen szája gyöngéd becézésből széles, gyermeki mosolyba.

– Te olyan vagy, mint az alkonyat – nyögte ki végül elfúlt reszketéssel, ahogy az ismeretlen férfi felegyenesedett. A hosszú, erős ujjak mokkaszín fürtjei közé vándoroltak, s Jongin szíve újból megbotlott bordái kemény szorításában. – Legalábbis nekem.

– Te meg olyan, mint a csoki, szivi – hangzott a nevetéssel édesített felelet. Jongin meleg arca az idegen markáns, fakón pirosló térdének simult, ahogy hátrafordította a fejét, a férfi szemét még egyszer utoljára magáénak tudhassa. Nem tudott betelni azzal a mesebeli látvánnyal, amivel a szoborszerű alak ragyogott; a reggeli napfény csintalan játékkal szívta fehérre, s színezte rögvest tüzes sötétbarnára feketén szertefutó tincseit, haja rövid volt, szórakozott kezek ollózásának nyomát viselve magán. Világos, vanília bőre vibráló, izgalmas kontraszttal olvadt Jongin sírva forrongó tejeskávéjába a homályos éjszakán, mikor még egymás ajkát kutatva fészkelődtek az imádattól lázasan a vékonyra szőtt, nyár végi takaróként szolgáló pléd alatt – a fiú azután gondolkozott el azon csupán, hogyan lehet képes egy olyan szép, bájos arc s olyan lágy száj úgy, olyan nagyon vadul, hevesen szeretni, mint ahogy azt az idegené tette az övéjével. Jongint megrémítette a férfi tökéletes színjátéka. – És úgy ennék még belőled… De most már itt az ideje lelépnem.

Megrémítette, s Jongin új érzéséből buján őszülő szürkület született.

– Várj! – a fiú az ismeretlen férfi lassan ellépő lába köré fűzte bronzos karjait. Az idegen megtorpant, s a bőrére tapadó ujjakra pillantott. Napszítta szemei tükrére szelíd döbbenetet festett a fiú tekintetének kérlelő kávébarnája; Jongin maga sem tudta, miért, de sehogy sem akarta elengedni az újonnan megismert, izgalmas napszakot. A férfinak olyan illata volt, akár az odakint bimbózó barackfák gyenge ágairól lecsüngő sárga gyümölcsök mézízű nektárja, s Jongin nem akart visszatérni a reggel keserű kávézaccal kínáló valóságába. – Nem maradsz még egy kicsit? Csinálhatok reggelit, vagy valami…

– Édes vagy, szivi, de tényleg mennem kell – az idegen kedvesen pöckölte meg Jongin kócos fürtök tarkította homlokát. – Elutazom egy konferenciára, és össze kell még pakolnom.

Jongin felsóhajtott. Nem volt hozzászokva az efféle elutasításhoz; az egyéjszakás szeretőkre pazarolt, hajnalba nyúló éjszakákat rendszerint szerelemmel megtöltött reggelek követték, a szerelmes reggeleket pedig könyörgő délelőttök, miket általában ő maga zárt, tépett kegyetlenül aprócska, illékony darabokra, hogy az első lebukó fénysugár közeledtével elhulló szilánkokat többé soha senki össze ne ragaszthassa. A napnyugta közeledtével Jongin valahogy mindig hazakerült.

– Akkor legalább azt mondd meg, hova vagy valósi!

Az idegen megszeppent, világos tekintete hamarosan mégis édessé lágyult; Jongin csüggedt, vastag ajkai térde kemény bőrén találtak újfent nyugtot, s a napcsókolta karok úgy ölelték izmos vádliját, mintha soha többé nem lennének hajlandóak elengedni azt.

– Hunanban születtem – az idegen hangja gyöngéden rezegve hullt Jonginra. Barna hajának rakoncátlan szálai közé ismét bebujdostak a tegnap éjjelén még oly mohón, éhesen kényeztető ujjak, elfeledtetve a fiúval minden további kérdését és kibukni vágyó szavát, halovány sötéten hullámzó leplet vetve a világra. Jongin némán szűkölve kapaszkodott még inkább a magas férfiba, kellett neki, kívánta újra meg újra; tudta, hamarosan örökre eltűnik, s nélküle többé sosem lesz már ugyan az a rózsásan vérző alkonyat. – Na, nyugi, szivi. Jobb lesz, ha eleresztesz.

Jongin magának akarta a nap minden egyes szakát, s szíve egyre csak nőtt, dagadt, ahogy minden éjjel elmúltával közelebb került a huszonnegyedik órához.

Negyed óra sebes röptével a fiú nem is emlékezett már az alkonyi férfi túlontúl édeskés illatára. Nem maradt elnehezült elméjében más, csak a keserűen égető magány; Jongin megfordította a hangjavesztett rádió hátának támasztott képet, s a szálkás fakeret négy sarkára kifeszített vászonra egyetlen kurta szócskát festett: Hunanba.