évforduló van, ezt pedig régen írtam.
Árapály
Leojin
nem
minden hős visel köpenyt
se
minden angyal szárnyat
Ködvirágosra
szőtte be a hamuvihar a látóhatárt. Csendesen érkezett a langyos
szellő, mely fellibbentette a láthatatlan, porgyémánt díszítette
falat; lassan változott a horizont.
Egy
fiú teste feküdt a megtisztuló földön mozdulatlan. Porcelán
arcát a por, a szikrázó szemcsék nem simogatták többé:
elszállt a lustán fodrozódó fénysugár, mely éltette a hamvat.
Fekete haja halálos patakként áradt a kemény talajon, ahogy feje
átbukott keskeny vállán, s a kavicsok közé esett – az utolsó
sugárnyaláb mintha halvány ragyogást ébresztett volna habozva
nyíló szemében. Fürtjei között még érezte a megbúvó
meleget, azt, mivel a nap játszott az égen, kebléből fújó
lánggal szeretve meg a földet; a fiú teste fénytől reszketett,
ahogy mozgott. Fehér ingére vékony rétegben tapadt a por, melyet
a szél fújt szerte, s haját sem kímélte a száraz zivatar. A
szálak közé szürkeség költözött. Őrülten forgott vele a
világ.
A
fiú halkan nyögve az oldalára fordult, tenyerét a földre
tapasztotta, így próbálta magát ellökni a talajtól. A gerince
szinte sikoltva egyenesedett, lábaira mintha ólomsúlyt helyeztek
volna. Amint felült, fejébe éles fájdalom hasított, mely nemcsak
agyát, szemeit is rögvest megbénította. Ingbe bújtatott kezeit
sajgó tagjához kapta, fülét befogva igyekezett kizárni az üvöltő
gondolatokat - hirtelen tolódott a fejébe a vér, elgyengült
testét csak a talajnak ütődő könyöke, majd a göröngyös
felületre simuló alkarja mentette meg az újabb zuhanástól.
No,
nem mintha tudta volna, hogyan került oda.
Mellkasa
halkan zihálva emelkedett föl s le, ahogy karjára támaszkodva
tartotta el törzsét a portól hullámzó föld mindent magába
nyelő piszkától. Tagjai túlságosan elernyedtek már, hogy
megkísérljen egy újabb felállást. Mintha a halál lehelete
kúszott fel volna szuroktól csepegve gerincén, majd vállán s
nyakán, hogy fülébe jutva szemét sújtsa vakságra. A horizont
lecsukódó szemhéja mögött is csak a homok borította.
A
távolban sípoló porvihar egy haldokló kutya vonítására
emlékeztette.
Aztán
csak várt. Teste karjának nyomódott, s háta újból a földet
imádta – és maga se tudta miért, de várt.
–
Hé, gyönyörűm!
A
fiú szemei hirtelen felpattantak. Kócos fejéhez szürke
sportcipőbe bújtatott lábak közeledtek, lépteiknek zaja azonban
hallgatag volt.
–
Téged ugyan miért hívott olyan
nagyon a halál?
Halál.
–
A halál?
Egy
idegen kéz csúszott a fiú karja alá. Az ismeretlen jövevény
hóna alá nyúlva húzta őt fel a koszos földről – lábai alig
érték a talaj kemény nyomorát, térdei nyomban megroggyantak. Az
idegen karjainál fogva tartotta őt a talpán.
–
Hát, meghaltál, vagy nem?
A
fiú kótyagosan rebbenő szemei kitágultak. Arcát ellenezve egy
magas, szigorú tekintetű alak állt, sötét haját szertefútta a
fürgén száguldó szél. Egyszerű ruhái fölé egy neonszínben
pompázó, vastag golyóálló mellényt húzott, mellkasán a háta
mögül kikandikáló, íjakkal megtömött barna-bőr tegez
fémcsatos szíja futott át.
–
Meghaltam?
–
Öngyilkos lettél, na. Én már
csak tudom – az idegen úgy forgatta sötét szemét, mintha ez
lett volna a világ legnyilvánvalóbb dolga. – Hiszen angyal
vagyok.
A
sípoló szél zenéje őrülten muzsikált a távolban.
–
Angyal? – kérdezett vissza a
fiú. Hangjában hitetlenkedés bujkált, torkát mégis
újraköszörülte, nyelve ne locsogjon olyan csípősen; nem kívánta
megmentőjét vérig sérteni. – Az angyaloknak tudtommal szárnyuk
van.
Hiába,
biztos csak álmodom, gondolta magában csendesen. Mindjárt
fölkelek.
Az
idegen fiú nevetésben tört ki. Busa fejét hátrahajtotta, s
szépen görbülő fogait az égnek mutatta – már amennyi maradt
még a lassan haldokló mennyboltozatból.
–
Ekkora marhaságot még életemben
nem hallottam – engedte el a fiú karját –, pedig már régóta
tengődöm itt. És én még a nevedet is meg akartam kérdezni, fiú!
Az
alacsonyabbik csak tarkóját vakarta az esetlenül elhintett bókot
hallgatva. Lábai magabiztosan tartották őt a göröngyös talajon,
testét a szél sem kínozta már. Felelni azonban nem tudta, mit is
feleljen.
–
Jin vagyok – bökte ki végül.
Tekintete az idegen arcát fürkészte: szépnek alig mondható
vonásait szürke por csókolta élesre. Bőre fehér volt, világos,
ajka vörös ráncokba szabdalt, szemei okosak, élénkek; orra
hegyétől arcának kemény hídjáig duzzadó heg szaladt fel
sebesen. – Kim Seokjin.
Mintha
ez bármit is számítana.
Az
idegen elvigyorodott. Jin lelke megkönnyebbülten sóhajtott teste
vékony keretében – úgy tűnt, a fiút hamar sikerült
megbékítenie.
–
Én meg Leo, Jin – felelte.
Megint felhangzott a panaszosan síró kutyavonítás. – Mondanám,
hogy örvendek, de errefelé ilyet nagy ritkán ejtek csak meg. Neked
mondjuk elárulhatom: igazából soha.
Jin
hümmögve ízlelgette szájában az ismeretlen nevet.
–
Leo, mint az oroszlán?
Az
angyal hangja meghitt örömet csent Jin testébe. Talán
tényleg csak egy álom, suttogta magának.
–
Mint az oroszlán? Mégis mi az,
hogy oroszlán? – hőbörgött Leo. Jin hátrált egy lépést:
szemmel láthatólag felzavarta a benne lakozó állatot.
Az angyal mégsem dühöngött túl sokáig, hangosan áradó
mérgét hamar felváltotta kezdetektől fogva magán viselt mosolya.
– Leo, mint Leo az
Angela és Demona című sorozat hatvannegyedik epizódjából!
Tegnap volt a tizenhetedik adás! Mégis hol élsz te, Seokjin, talán
a Földön?!
Tényleg
álmodom…
–
Tulajdonképpen… – motyogta
olyan halkan, Leo egy szavát se hallhassa a hirtelen újból
feltámadó szélviharban. Orgonaeres szemhéjait szorosan csukta
egymásnak; sötét pillái felfogták a habozva örvénylő
homokáradatot. Szeme alá csillogó csíkot húzott a bolyhos
felhőkön hirtelen áttörő napsugár. A ködvirágos porszellő
szertefoszlott, s kitisztult a látóhatár. – Nem akarok illetlen
lenni, de meg tudnád mondani, hol is vagyunk mi… pontosan?
A
messzeségben fekete alakok rótták a homoktól tisztuló,
homályosan kacskaringózó utakat egy szüntelenül távolodó
örökkévalóság peremén. Bárhová is nézett Seokjin, szemei elé
ugyanaz a látvány tárult kiterítve: romosan magasló, ódon
felhőkarcolók maradványai a tétován keringő sziluettek
tükreként szolgálva, idegenek, arctalan szellemek és elhagyott,
törve görbülő kőrisíjak. Talán egy délibáb volt mind csupán,
egy hajnalesti képzelgés…
Jin
tekintete újból az angyalra siklott. A magas fiú ajkát rágva
pillantott vissza rá. Felelete igencsak megkésett.
–
Ott vagyunk, ahol vagyunk.
–
Mi?
–
Ennek a helynek nincs neve. Ott
vagyunk, ahol vagyunk. Én itt vagyok, meg te is. De akár lehetne az
is, hogy én ott vagyok, te meg nem. Vagy fordítva. Máshogy.
Igazából bárhogy.
A
hollófekete hajú fiú pillantása lejjebb botorkált. Nagy
szemeivel némán bámulta a földet, fejébe fájdalom költözött,
ahogy igyekezett feldolgozni a hallottakat. Egy pillanatra azt
gondolta, talán megőrült.
–
De hát… mégis mi a dolga egy
hozzád hasonló angyalnak? És mégis kik ezek? – vékony karjával
a távolodó alakok felé intett. – És mégis mit keresek én itt?
–
Tudod mi történik, ha valaki
öngyilkos lesz?
–
Nem… mivel én még nem voltam
az soha.
–
Nem szép dolog ám makacskodni!
Jin
hallgatott.
–
Amikor valaki arra vetemedik,
hogy véget vet az életének, kétfajta lehetőség létezik.
Először is – az illető minden alkalommal idekerül hozzánk erre
a csodálatosan szép és gazdag peremvidékre. Másodszor
meg… Tudod, mit csinálnak az angyalok?
Jin
csak megrázta a fejét, mire Leo bólintott. Erős karjával háta
mögé nyúlt, s csinosan megmunkált tegezéből egy régi, fából
készített íjat vett elő. A világosan ferdülő erek mélyébe
vájva egy szó rajzolódott ki gyönyörű betűk formájában – a
szerszámra azt lehelték: boldogság.
–
Mindenki okkal… akarja megölni
magát. Nekem pedig az íjakból van vagy száz. Amikor az ember
idekerül, csak tévelyedve bolyong a romok közt, akár egy fagyott
sivatagban, és fogalma sincs, mit tegyen. Ez persze így van jól…
Nincs is nagyon semmi, amit az illető a szívének utolsó dobbanása
után elkövethetne… De akkor jövök én – Leo ajkára büszke
mosoly kúszott. – Egész életemben csak járok az íjakkal körbe
meg körbe, míg azok el nem fogynak. Olyankor persze újakat kapok,
különben rég nem is lehetnék már itt. Amikor közel jön egy
ember… Vagy mikor csak elhaladok mellette, érzem, elkap az a
fuvallat, ami megsúgja, mi az a hiányzó darab, amitől széthullik
a kerek egész. Van, amikor a boldogság, van, amikor a szeretet, a
gazdagság, a biztonság, vagy akár csak egy cseppnyi szenvedély…
Mindenki mást keres. És van, aki itt talál. És aki talál, annak
a lelke visszaköltözik a haldokló testébe.
–
És aki nem?
Leo
ajkát hatalmas sóhaj hagyta el.
–
Az sajnos elkárhozik. De ez már
nem az én dolgom. Nem is az én hatásköröm, meg ilyenek, szóval
igazán nem tudok mit csinálni azon kívül, hogy annyit mondok,
bocs, haver, ez most nem jött össze, aztán továbbnyargalok.
Az élet ilyen, és túl kell lépni rajta.
–
És mindig megtalálod… a…
tudod, olyan… első látásra? Hogy mi hiányzik? – Jin elméjét
elragadta a pánik. Nem akart, Leo szavaival élve, elkárhozni.
Semmi kedve sem volt hozzá. Gerincén végigfutott a hideg a halál
gondolatára. – Vagy nem? Van hogy… gondolkoznod kell? Hogy csak
később jössz rá, mi a teendő?
–
Sajnálatos módon, az utóbbira
felelve… Ez nemigen esik meg velem. Általában rögtön tudom, mit
is kell csinálnom, amint meglátok egy magányosan kószáló
lelket. Van, hogy sorozatban akár ötöt is visszaküldök.
Ilyen
kegyetlen egy álom mégsem lehet…
–
Ha elfogynak a nyilaim, a
menthetetlen lelkek nyomban eltűnnek.
–
Akkor hamarosan én is…
meghalok?
Leo
némán helyezte vissza tegezébe az odaillő nyilat. Nem nézett
vissza a lassan pihegni kezdő, kétségbeesett Jinre.
–
Sajnálom, de neked sem tudok
nagyon mást mondani most… ez most nem jött össze. De jó
volt veled beszélgetni. Azért remélem majd látjuk még egymást,
Seokjin.
Azzal
a fiú tova is nyargalt.
Jin
pedig magára maradt az áttetszőn fonódó jégvirágos
fantazmával.
–
Én nem... – rúgott cipője
orrával keményen a porba. – Én nem öltem meg magam… Ez
olyan igazságtalan!
Mérgében
legszívesebben sírva fakadt volna.
Nem
volt, ahová a peremvidék porviharában menekülhetett volna. Sehol
egy fa, fű, növény, mindenhol csak a néhai árnyék és a
szertefutó, utálatos homok… Nyelve alatt is érezte megbújni az
aprócska szemcséket. Jin haja fekete haláltáncba kapott a
fel-feltámadó szél lassú örvényében, ingét a bú mosta
fehérből szürkébe. Talpa alatt kavicsok hullottak homokká, ahogy
utolsó kívánságukat üzenték meztelen bőrének sikoltva; oda se
figyelt, lába hová viszi, szemei a fojtogatón közeledő eget
keresték folyton. Mintha minden egyre lejjebb csúszott volna.
Tekintetét
jeges víz kapta legközelebb vissza. Testébe élesen hasító
fájdalom szökött, ha csak egy kurta pillanatra is – szemeit
azelőtt teljesen elvarázsolta a feje fölé hányt ködös látvány.
Egy széles, szinte végtelen parton állt. A hullámok szelíden
mosták a homokot.
Csak
egy álom…
Jin
lehajolt a lábujjait nyaldosó vízhez, s ujját a felszín alá
dugta. Olyan volt, akár az önnön akaratból lélegző, zúzmarát
fújó jég… A fiú ujját a alsó ajkához emelte.
–
A tenger…
Hirtelen
törtek rá a harsányan kiáltó emlékek. Boldogság, szomorúság,
félelem, fájdalom… halál… Előző éjszaka még a
számítógépe mellett ülve kortyolgatott egy bögre teát, ujjai a
fekete billentyűkön tündököltek a kijelző halványan derengő,
természetellenesen kék fényében, ahogy pár osztálytársával
beszélt. Sosem volt számára nagy öröm barátságokat kötni –
nem is voltak sokan, akik közel álltak hozzá. Magának való ember
volt: magának való az iskolában, az osztályban, az utcákon, a
városban, a saját családjában… Mégsem volt soha magányos.
Most
is ott volt neki a tenger.
Gyenge
hullám tört át a szárazon. Jin hátat fordított a tengernek, s
futásnak eredt. Talpát milliónyi kődarab sértette sebesre, ahogy
a végtelenség felé indulva rohant, őt azonban egyetlen apró
szúrás sem érdekelte. Csak szaladt, futott, ahogy lábai engedték,
s kereste a csillagokat kergető szellemalakokat. A közelben már
átfúrták a felhőket a magas házak romlásnak indult ormai.
–
Hé, Seokjin!
Leo
hangja volt az. Jin zihálva fékezett le a semmi közepén, hátát
begörbítette, s kezét térdeinek támasztva várt. A suhogás
egyre csak erősödött – egy pillanatba telt csak talán, Leo már
ott is állt előtte. Jin felpillantott. A tegeze üresen lógott
erős hátán. A fiú szemei elhomályosultak.
–
Most el… el fogok… tűnni
– Jin torkából reszelősen törtek föl a szavak. – Ugye?
Hamarosan… Eltűnök majd. Elkárhozom.
Leo
szomorúan pillantott le rá.
–
Sajnálom, Jin, én már nem
tehetek mást. Kiürült az egész tegezem.
A
magasabbik nagy tenyerét a pihegő fiú hajára simította. Seokjin
kiegyenesedett, mire a kéz némán hullt le sötétbe vont
glóriájáról. Nem nézett az angyalra.
-
Akkor gondolom… - Jin nagyot kortyolt a piszkos levegőből. –
Itt a vége. Elmegyünk mind, én is, ők is… szóval, azok a
többiek.
Leo
nem válaszolt.
–
Tudom, őrültség, de… a
viszontlátásra, Leo.
Jin
ingét meglibbentette a szél, ahogy az angyalnak hátat fordított.
Lassan sétált tovább a vészesen süllyedő végtelenbe.
–
Seokjin!
A
fiú még egyszer utoljára hátrafordította por-piszkította, szép
fejét, s szemei hatalmasra kerekedtek.
A
felé száguldó íjon megcsillant a felhőkön áttörő napsugár –
elmosódott szavát azonban már nem tudta meghallani.
Aztán
elsötétült a világ.
*
A
szívmonitor szakadatlan csipogása ébresztette Seokjint.
Szia!
VálaszTörlésSzerintem már privátban leírtam minden gondolatomat ezzel az irományoddal kapcsolatban, de nem bírtam ki, hogy ne szóljak itt is hozzá...
Még mindig lenyűgöz a történet témája akárhányszor olvasom vissza, még mindig lenyűgöznek a karakterek, és az egész, ahogy tálalod ezt a világot. Gyönyörűen fogalmaztál meg mindent, csodálatos vagy! És bár nem sok mindent olvastam eddig tőled, csak a most is futó történetedet, és ezt az egy oneshotot, akkor is állíthatom, hogy a tőled olvasottak közül mindig ez fog a személyes kedvencem lenni, ha törik, ha szakad. Elbűvöltél vele, egyszerűen a történet rabjává tettél, ha egyáltalán létezik ilyesmi. :') Komolyan, nem találok eléggé kifejező szavakat, amikkel le lehetne írni, hogy mit élek át, amikor ezt a történetedet olvasom vissza.
Kívánom, hogy még sok-sok ehhez hasonlóan csodás oneshotot írj! Bár úgy érzem, nálam már semmivel sem tudod ezt a szintet felülmúlni. <3
Puszi,
B.
Szia! :)
TörlésVéletlen egybeesés, hogy pont akkor döntöttem úgy, ezt publikálom az ünnepi írásként, mikor te is hirtelen felbukkantál - de hát az élet már csak ilyen, tele meglepetésekkel. Bár elgondolkodtam egyébként, kitehetem-e egyáltalán, végül úgy döntöttem, megteszem.
Az ötlet tulajdonképpen már nagyjából egy fél évvel azelőtt zaklatni kezdett engem, mielőtt ki kellett volna fundálnom valamit a versenyre, így aztán nem is volt kérdés, miről írok, mikor az szükségesnek bizonyult. Olyan jó hallani, hogy ennyire megfogott téged, én valahogy sosem bírtam nagyon megszeretni, akkor sem, ha az alapjában vett gondolat kedves számomra... De hát én már csak ilyen vagyok a történeteimmel kapcsolatban.
Köszönöm szépen, hogy újra olvastad, és véleményezted is, habár már megtetted ezt korábban - nagyon jól esik a szívemnek. Remélem, hamarosan sikerül valami olyasmit alkotnom, amivel túlszárnyalhatom számodra ezt az irományt, de ki tudja, talán sosem leszek képes rá :)
❤