Olive House/Beige Room - Kaibaek (OS)

zeneajánló

Olive House/Beige Room

  Az égen mintha már sosem menne le a nap.

– Egy whiskyt, legyen szíves.

  Elegáns, sötét szarvasbőr cipőbe bújtatott lábát a hozzá legközelebb lefoglalt bárszék karcsú lábának ébenfájához ütötte; onnan áradt a finom, kellemesen bizsergető ízzel megajándékozott szivar émelyítő füstje. Lusta, konok felhőként szállt fel a barna köteg forrón hullámzó végéből, a fülledt levegővel találkozva csókot áldott mindazokra, kik ugyanazon az oxigént szívták, ajkukat szép keringőbe hívva azonban még azelőtt elillant, a táncnak kezdetét vehették volna. Jongin szemei elhomályosultak a ködvihar ellenkező oldalán, orrát bosszantóan csiklandozta a keserű illat – a háttérben egy új hang harsant, s elméjét végleg oltalmába vette a mámoros élvezet. Öntudatlanul szívta be a füstöt lüktető orrlikán, torkát acélkésként hasította az érzés, ahogy a füst testébe vándorolt. Vérébe olvadt úgy is, mielőtt még bőrét kóstolhatta volna nehéz ruhája álcája alatt.

  A zeneszám, mely akkor vette kezdetét, negédes előjátékkal indult a leheletfinom mahagónira lakkozott cselló művészének csontos, fehér ujjai közül. Jongin felpillantott a füstfelhőből; a szélső húr sötét melódiába kezdett a lószőr gyengéd simítása alatt. Hamarosan bekapcsolódott a többi akkord is, és a termet betöltő varázs szemein pihentette meg magát. Észre sem vette, s pillái már arcát csókolgatták, a gordonka hangját pedig hegedű és lágy basszus követte. Elengedte magát az alacsony háttámlájú székben, lábait egymásnak simította: combjai szinte eggyé olvadtak, sötét nadrágja volt az egyetlen, mi megakadályozta őket ebben. Az övét ellenző párnázott ülésen ülő fiatalembernek ravasz mosoly húzódott széles ajkára, ahogy a huszonéves fiút figyelte. Szivarját kikapta cserpesre duzzadt ajkai közül, s hegyét a csuklójánál pihenő hamutálnak ütögette. Szürke esőként hullt a halotti por az átlátszatlan porcelánba.

– A whiskyje, uram.

  Jongin száját most is, mint minden alkalommal, füstösen égette az alkohol. A testes ital kényesen lubickolt szájában, miközben kezével az kristálypoharat lötykölve a szesz lusta köröket rótt a üvegben; gyűlölte, mennyire imádta vele kínozni magát. Ádámcsutkája reszketegen csuklott előre, mikor nyelt, nyelvét pedig pirosra cserzette a krémes utóíz, melyet a whisky hagyott. Azelőtt minden alkalommal beleremegett a pillanatba, ezúttal azonban valami más vonta magára a figyelmét. A cselló erotikus bőgése mögül kitört egy gyémántos szélhárfa emberbőrbe öntött angyalhangja – fejét a színpad felé csavarta a hirtelen fellángolás.

  A vörösszín bársonyfüggönyök árnyékában egy középmagas fiú állt sápadt rózsakvarc árnyalatban pompázó öltönybe bújtatva. Porcelánfehér kezeit az arcához igazított mikrofon szurok teste köré fonta, ajkaival szinte a hideg fejet érintette. Szemeit lehunyta, dúsan pihegő pillái szétcsúsztak alsó vízvonalának vetődve, szája széle lassan, ha mozdult is egyáltalán. Hangja azonban megtöltötte élettel a teret: torkából rekedtes, mégis erős, mélyen lüktető varázs tört elő. Mintha egy bosszantó fülemüle repkedett volna végig a fülledt báltermen, úgy kúszott lassan a dal Jongin minden egyes porcikájára – a fiú teljesen elbűvölte őt. Arcizmai megfeszültek, ahogy szemei letisztult alakját követték, pillantása tetőtől talpig égette végig az énekest.

– Ki ez a fiú…? – kérdezte inkább csak önmagától tudakolva, hamarosan mégis megérkezett a válasz.   

  A bárpult túloldalán hintázó, fekete-fehér csíkos kötényt viselő suhanc letette beszürkült, halványkék rongyát, mellyel a csillogó ébent törölgette, s a nemes fán áthajolva félmosollyal suttogott Jonginnak.

– Ő ott – bökött busa fejével a színpad felé – Byun Baekhyun. Észben kell tartanod az estéket, ha velünk akarsz maradni, új fiú.

  Jonginnak torkára forrott a szó. Füstölő szeszének utolsó hajtása pillanatokon belül kámforrá illott.

*

  Jongint két héttel később látogatta meg újból az ördög.

  Az ördögnek pedig homokszín glóriája s kékesen csillanó szemei voltak.

  Egy tavalyi évből való francia számot dalolt rózsaszín ajka a mikrofonba, hangja akár a vérvörös rúzs szaggatta Jongin vékony csuklóján a felálló szőrt. Ujjai együtt táncoltak vele az ütemre a bárpult nemes, ódon bevonatán, az időnként lágyan bekapcsolódó szomorú gitár akkordjai ugyanazon a hullámmal suttogták magukat a hallgatóság fülébe, mivel sötét bőre a fát érintette. Káprázatos volt. Jongin vérében összemosódott az alkohol, a rettegés és az izgalom, telten dúdoló ajkai akaratlanul váltak ketté Byun Baekhyun hangjának minden egyes ritmusára; kezét reszketve vezette whiskytől doromboló nyakához. Ujját lassan vezette be ingének hófehér gallérja alá, bőre forróságtól sikoltott, ahogy a két csupasz testrész simogatásban találkozott. Fejébe ugyanaz a varázslatos, sápadt köd kúszott, mint előző alkalommal, szemeit elnehezítette a bágyadtan kavargó, fullasztó láz. Sóhajtott.

  

  Akár a fogságban vergődő színpompás kolibrimadárka, úgy szökött ki torkából a tétova aggály; aznap éjjel nem vonaglott előtte a drága bagó mámorító füstje, hogy elméjére telepedve megpuhítsa halvány mosolyát – italának utolsó kortyait bámulva már indulni készült. Későre járt az idő amúgy is.

  Ő pedig nem volt elég bátor, az ördöggel még aznap este lepaktáljon.

*

  Legközelebb virágillatról énekelt a gőzös bálterem.

  Ő megint ott volt, megint ugyanúgy. Jongin is ott volt. Megint, ugyanúgy.

  A poharak gyorsabban ürültek, mint általában, kristályfényű csengésük mélyen visszhangzott a fiú ködös agyában, ahogy a bárpult mögött kolbászoló férfi tenyerén pihenő kerek, fekete műanyagtálcán az üvegek egymásnak ütődtek. Hiányzott Jonginnak a torkát simogató szesz pillekönnyű szerelme: megszokott bárszékét körülvevő társaságával ellentétben ő ez alkalommal egy kortyot sem ivott. Hiányzott neki a füst, mely megbolondította, mely éreztette vele, tönkreteszi, romba dönti, kegyetlenül hosszú, fájdalmas halálba űzi; egész testében reszketett. Másféle tűz tette magáévá aznap éjszaka – Byun Baekhyun kulcscsontjáig legombolt ingben szerette a csillagtalanul sötétlő mikrofont odaát a színpadon, s Jongin mintha érezte volna, akarta, övé legyen az a töményen bimbózó kölni, mely egészen gyomráig csúszott tévelyedett vándorizgalmában. Olyasféle lehetett az ismeretlen, halkan szálló parfüm, akár a legdrágább kábítószer gyémántágyba öntve: semmi más sem kellett most neki. Részeg szemekkel nyalta szájába a mérgező füstöt.

  Későre járt már, Jongin mégsem indult még haza. Várnia kellett. Tudta, ha most nem teszi meg az első lépést, talán soha nem lesz képes többé Byun Baekhyun feketére mázolt szemeire nézni: testébe méretes tűként hatolt az acélos fájdalom, ha erre az eshetőségre gondolt. Az énekes volt minden, miről valaha is álmodott – hiába nem ismert vele kapcsolatban semmit sem. Pillantása olyan szikrát gyújtott szívében, mint férfi azelőtt soha; Jongin hosszú évek óta tudta már, nem érdeklik őt a formás mellkasok, más gondolatokkal játszott bronzba olvadt bőrének tökéletes ruhája alá bújva, ez mégis más volt. Valami egészen új.

  Jongin érezte, ahogy eluralkodik rajta a pánik. Csuklója köré forrt karórájának üvegbe öntött pajzsa mögött éjfélre jártak a mutatók, gyorsan teltek a percek a fullasztó melegben. Jongin is érezte, tudta bőrének selymes simulásából, a sósan karmoló mellékíz tovagondolásából: egy április végi estéhez talán túlságosan is hevesen lobbant lángra tarkójára hulló hajának minden apró szála – ő mégsem a felhevült levegőtől izzadt. A percek tovább repültek, ő pedig minden egyes pillanattal rosszabbul érezte magát.

  Talán mégiscsak jól jött volna egy kevéske whisky, gondolta magában. Fejét azonban hamar rázni kezdte, ha csak saját, buta felvetésén is; már napokkal azelőtt megígérte, ezúttal megembereli magát. Mégpedig alkohol segítsége nélkül.

  Az előadásnak hamarosan vége szakadt. Byun Baekhyun utolsó szavai mézédes nektárként csepegtek végig Jongin torkán, nyelvét keserűen fogadta ugyan magáéba a nesztelen érzelem. A fiú erősen rámarkolt a bárpultra, egyensúlyát nehogy elveszítse, ahogy ugrott: nem volt olyan magas a szék, ő mégsem érezte magát elég biztosnak ahhoz, lábát veszélytelenül a földön tudja.

  A zenészek szedelődzködni kezdtek a szenvedélyt suttogó félhomályban. Jongin sötét pupillájának tükrén megcsillant a kristálycsillár gyertyalángú fénye, s elméjét egy pillanatra elborította a világosság. Lábait sebesen szedte tétova egymásutánban a magasan tántorgó asztalkák, karcsú bárszékek és titokzatos arcok kavalkádja közepén – torkát maró fájdalom fodorta méreghálóba, a kínzó csomó egyre csak feljebb mászott, várva, hogy a szóról őt örökre lebírja.

Lélegzetét visszafogva harcolt a bénító érzés ellen.

  Byun Baekhyunt az öltözőterme felé igyekezve érte végül utol a fiatal. Nem mert szólni utána, így hát csak karon ragadta a szőke idegent, ki rögvest megállt.

  Az énekes hátrafordult. Angyalarcára bosszankodva ült ki a zavarodottság, haragosan hullámzó szemének tengerén mélykéken merültek alá az égből a meglepettség gyengén pislákoló csillagai: a könnyed csodálatot hamar felváltotta a frusztráció. Jongin még sosem látta, még sosem szemlélhette őt ilyen vonzóan közelről – a hirtelen pillanat szinte teljesen megbénította. Keze akaratlanul is reszketett, tekintete forrón lángolt a testét hevítő izgalomtól.

– Valami gond van? – Jongin szemei elnehezültek; az énekes mélyen lüktető basszusa jobb volt, mint bármelyik alkohol, bármelyik whisky, melyet valaha próbált: szédelegve nyelte torka kezdetén összegyűlő, élettelen vizének utolsó cseppjeit. A gyomrába vándorló folyadék pillanatok alatt kijózanította.

- Én.. é-én csak azt sz… - a fiatal nehezen találta a szavakat. Hirtelen minden olyan bonyolultnak tűnt. Ujjai megrészegülve szorították Byun Baekhyun rózsasápadt öltönyének ujját. Az énekes lepillantott fogságba ejtett karjára, majd újból Jonginra emelte feketén bimbózó szemeit. Tekintete nem volt épp kellemes. – Én nagy… rajongója vagyok. A nevem Kim Jongin, és… Csak azt akartam… Azt szerettem volna kérdezni, nem lenne-e kedve velem… tudja… elmenni… beülni valahová?

Byun Baekhyun szépen ívelt, aranyfényű szemöldöke homloka közepébe szaladt.

– Maga most randira hívott?

– I… igen. – Jongin hangja elfúltan remegett. Telt ajkát beharapva fürkészte az idegen csillagportól fénylő ezüstös arcát. Kezét sietve húzta vissza a finom anyagról.

– Mondja, mi is a neve még egyszer?

– Kim Jongin.

  Az énekes szeme elsötétült.

– Csak külföldi srácokkal randizom – köpte oda Jonginnak foghegyről, majd az ellenkező irányba fordult. Öltözője felé igyekezve még visszapillantott egy röpke pillanatra. - Azok szexisek.

– Igen, persze… a… külföldiek… a külföldiek szexisek.

*

  Tizenkét szál rózsával később Jongin arca is mintha egzotikusabban csillogott volna a csillárfényben.

  Kellemesen siklott karamellszín bőrére a tejes bámulat, nemes bronz keveredett a porcelánnal a forróságos estén; a fiú szavai bámulatosan ömlöttek a szájából egy pohárka szesz gyöngéd segítségével. Rég múlt már éjfél, s ők lassan áthágtak minden szabályt, mi a zárásra vonatkozott volna, mégsem bánták különösebben. Baekhyun egyébként sem szándékozott ugyanabban a bárban leinni bánatát, amelyben dolgozott is.

  Jongin pedig boldogan követte volna őt bárhova.

*

Szeretkeztek.

*

  Könnyed, tiszta csengő hangja rázta meg a langymelegen hűsölő levegőt a kávéház sápadt eperszín falai között keringve. Az utcára néző hatalmas, fényes aranymetszetű ablakok kristálytiszta üvegén keresztül lustán ólálkodott be a hallba május első napsugara; az eget mintha ecsettel mázolták volna fel az ódonul magasodó épületek csipkeboltozata fölött. Tétován kavargott a magányos bárányfelhőfoszlány a forró málnahab forgataga között, fekete madárcsapat szabdalta szét óvatos randevújukat – a recepción üldögélő asszony tekintete rögvest az ajtóra szegeződött, ahogy egy fiatal férfi lépett be a babarózsás épületbe. Hatalmas, alakjára aligha illő kabátot viselt, gombjai feketén csillogtak a bézs anyag letisztultságában. Barna őzszemét sután futtatta végig az előtermen, ijedten, mintha keresett volna valamit, ám végül mégis a recepciós hölgyhöz fordult segítségért.

Arcára elbűvölő mosolyt erőltetett, s leküzdve minden félelmét, mely torkába tolódott hirtelen, kedvesen szólt a középkorú nőhöz.

– Szép napot, hölgyem! – válaszul csupán egy kurta bólintást kapott. A nő hajába ezüstként tekeredtek az ősz szalmaszálak, ahogy fürtjeit füle mögé simította. Tolla apró köröket írt le egy magányos papírlapra. – Foglalásom van a tizenhetes asztalra tizenegy órára. Meg tudná mondani, merre találom az étkezőtermet?

A nő álla lassan mozgott, ahogy a nyíló szájában felvillanó, vibrálóan rózsaszín rágógumit körbeutaztatta sárguló fogain, majd fejével egy lefelé haladó lépcsősor felé intett, melynek magasra nyúló márványoszlopait nyurga fikuszok vették körül precízen. Jongin halkan köszönt el tőle, s útját a kiadott irányba igazította; izgatottan várta a találkozást. Gyenge szíve szinte a torkában dobogott, nyakán lüktetett a gyönyörű bőr, s arcát nem kímélték a csúnya ráncok sem. Fehéren tündökölt a márvány szarvasbőr cipője alatt, talpa az odakintről behozott port a kemény kőnek ajándékozta. Szíve újból hevesen dübörgött fel, amint látta, milyen koszt is hagyott maga után. Apró foltok voltak csak ugyan, szemnek alig láthatók, Jongin mégis úgy döntött, ideje felgyorsítani.

Hatalmasra tágult a látóhatár, ahogy belépett a lépcsősor túloldalán lévő tejüveggel tarkított ajtón. A görbén simuló falakat mentazöld festék öltöztette frissen burjánzó, tavaszi ruhába, talpa mellett halkan zümmögött egy kövérkés ventilátor szorgosan dolgozó motorja. A teret kellemesen buja virágillat töltötte meg élettel, édeskés illata felkúszott Jongin minden gondolatába. Hirtelen mintha rózsaszín lett volna a világ. Selymes, finoman sikló, sápadt és letisztult rózsaszín – akár egy elegánsan repülő öltöny a szoba hűvösében…

A kerek teremben sorban helyezkedtek el az üvegtálcás kis székek és átlátszó asztalok: a hullámzó falak mentén a legtöbb, befelé a sor is rövidült, s középen végül csak egyetlen egy párocska maradt önmagára. Jongin szeme a termet fürkészte, de fellelni elmázolt számokat vélt csak. Az asztalokat csipkézett, fehérre mázolt fémkaspókba ültettet könnyezőpálmák választották el egymástól; a növények levelei sírva hajlottak karcsú vállak mögé a székek támlájának súrlódva.

Jongin végül felsóhajtott – már így is késében volt. Apró ujját hajába túrva hátrasimította a homlokába hulló szálakat, majd belevetette magát a reggeliző párok sustorgó, kacagva harapó tömegébe.

Mindig furcsán érintette az, hogy megbámulják. Mert az emberek megbámulták, nem is akárhogyan! Bronzosan csillanó bőrét igyekezett a lehető legaprólékosabb módon elrejteni, ha kellett, akár több réteget is fölvett egymás után, csak hogy ne kelljen az idegenek pillantását meztelen testén tudnia; szemei mandulaformájú hajlását azonban még így sem sikerült eltitkolnia a kíváncsi pillantások elől. Régen sokat csúfolták, zaklatták, mert más volt, mint a többiek, az idő rohamosan repülő múlásával mégis képes volt megtanulni, hogy ne csak mások, ő is ugyanolyan mód elfogadja magát.

Csakhogy ez nem mindig működött olyan könnyen, mint ahogy az hangzott a fejben.

Ahogy az asztalok között haladt, kezét kabátja zsebébe bújtatta.

Baekhyunt egy falmenti asztalkánál találta meg végül. A szőke férfi épp egy magazint olvasgatott a külvilágtól messze távolodva, s arcán elegáns napszemüveg ült barna szempárját mindentől eltakarva. Jongin torka összeszorult a gondolatra, vajon mi célt is szolgálhat a kellemes reggeli összejövetelhez mérve különösnek számító kiegészítő, aggályait azonban partnere hamar el is oszlatta. Az asztal, s a közepén fel-felgyúló hamutál fölött áthajolva a fiatalabbik lágy csókot hintett a szőke mindkét orcájára, aki nem volt rest a köszönést rögvest viszonozni is.

– Jó reggelt – ült le derűvel az arcán Jongin. A szék halkan csikorgott csak alatta, ahogy a márványpadló szürkekrém erein beljebb húzta magát. Kávészín aktatáskáját óvatosan az asztal lába mellé helyezte, majd kigombolt kabátja ujjából kibújva vetkőzni kezdett. Kellemes levegő becézte izgalomtól piros arcát a légkavaró gépek ügyes munkája által. – Szép napunk van, nem igaz?

Jongin az odakint látott eperkeverékre gondolt. És az a sok vaníliás ecsetvonás…

– Szép bizony… – Baekhyun arca balzsamosan illatozott, száját azonban hamucsók marta mentolosra. Jongin tekintete akaratlanul is a közöttük füstölő cigarettára siklott, s szája idegesen húzódott össze a keserű gondolatra – a vékony szálnak közel sem volt olyan kellemes gyomrát szorító izgalma, mint a bárban érzett finom bagónak.

Jongin arca elkomorult. A csend kínzóan kúszott közéjük a narancsosan égő cigaretta füstjébe menekülve, Baekhyun angyali arcát úgy tűnt, ez mégsem zavarta. Hosszú, csontos ujjai közé kapta a perzselőn prüszkölő szálat, majd szemüvegét kissé megemelve halvány ajkai közé dugta. Szépen ívelő bőrének ráncai pont úgy váltak el egymástól csöndes, szűk alakban, szájába tökéletesen beférjen a lassú vesztet rebesgető halálpálca. Jongin elkapta róla aggódó pillantását.

– Baekhyun… – az énekes nevét mindig új volt még kimondania. – Amit a múltkor mondtál… Vagyis tudod, a legelőször… Hogy te…

– Igen?

Baekhyun letette az égő szálat. A hamu takaros fészekben ült meg a hófehér tálka szélén, két oldalán egymásra kacsintó formákban vágták ki belőle a porcelánt, hogy cigarettáikat a dohányzó hölgyek és urak kényelmesen félretehessék. Ujján titkos csíkban rajzolódott ki a szürke bizonyíték, szenvedélynek él, a porszerű szemcséken megcsillant a gyenge fény, ahogy kezét napszemüvege szárához emelte. A haja pilláira hullott, amint eltűnt az őket felfogó keret.

– Szóval… hogy te csak külföldi srácokkal randizol.

Baekhyun szemöldökét felhúzva bámult Jonginra. Alsó ajkát fogai közé szívta, szemei kíváncsi fénnyel pásztázták a vele szemben ülő fiatalt. Smink nélkül valahogy minden olyan más volt: arcán csillogva fénylettek itt-ott a bőrhibák, írisze feketén ült dísztelen vízvonala halvány keretében. Minden olyan más volt, mégis olyan gyönyörű – Jongin szinte le sem bírta róla venni pillantását. Ő persze csak hamu volt a gyémánt mellett…

– Igen, folytasd csak – szólalt meg végül Baekhyun, s napszemüvegét cigarettára cserélve átlátszatlan felhőt fújt az égbe. A fiatalabbik követte szenvedéllyel táncoló füstjét: a viharkavalkád a magasan lógó mennyezet felé utazott. Míg a mentazöld falak mentén csupán egy alacsonyan húzódó, fakófehér vonás ékesítette a festéket, odafönt arannyal díszítve kelt életre a világ; a felhők közül egy káprázatos freskó angyalai tekintettek le az ott étkezőkre. – Kérlek.

– Arra gondoltam, hogy… Szóval, hogy esetleg… Megváltozott-e a véleményed azóta, hogy tudod… Hogy együtt voltunk.

Jongin nem volt képes Baekhyunra nézni. Pillantását ölébe ejtett kezeire kényszerítette, mégis érezte, hogyan kúszik arcán végig a pír, ahogy az idősebbik szeme bujkáló arcát fixírozta. Az első együtt töltött este emlékei felriasztották ideges gyomrában lakó, kései álmú pillangóinak utolsó megmaradt darabjait. Nem volt épp kellemesnek nevezhető az érzés, ahogy a tévelyedett állatok keringőztek néma hasában.

– Nem is tudom… Jongin – Baekhyun úgy ízlelgette a nevét szájában, mintha egy csokoládéba forgatott cukorka lett volna. – Mondd csak, mit is dolgozol megint? Az előző találkozásunkkor nem igen tudtam… figyelni.

– Tájépítész – kapta fel a fejét a fiatalember. Rózsás fürtjei csak úgy repkedtek kávékrémes arca körül, ahogy a pálmák közt elbújtatott ventilátorok szele körbejárt asztaluk társaságán. Arcára csintalanul mászott napjának legelső mosolya, tündöklő fogait ugyan egyik ajka sem villantotta meg, a boldogság mégis ragyogva festett rajta. – Tájépítész vagyok, illetve mérnök… Egy városkával arrébb dolgozom.

Baekhyun elégedetten hümmögött. A mézédes zümmögés közepette meg sem hallották a közeledő hangokat, hirtelen érte őket a csinos, lófarkat viselő szőke pincérlány, ki a rendelésüket érkezett felvenni. Fehér, fodros ruháján fekete szegély követte vékony, finom karját s esett sima combjaira. Tenyerén hordott fémes tálcáját hóna alá csapta, majd egy széles mosollyal az arcán a fiatalokhoz fordult. Kezében apró, bőrfűzte jegyzettömböt és egy tollat tartott.

– Mit adhatok Önöknek?

– Még nem sikerült választanunk – Baekhyun legyintve küldte tovább a kurta szoknyájú lányt, majd visszafordult Jonginhez. – Nos, Jongin, az előbbi kérdésedre felelve…

– Baekhyun – vágott közbe Jongin, habár ez nem igen volt a szokása. Rögvest el is szégyellte magát, s lejjebb süllyedt fémkabátos székében. Karját keresztbe vonta mellkasán, arcán barackszín pír honolt. – Én… Csak azt szeretném kérdezni… Én szeretnék veled… randevúzni. Nem csak most, nem csak ma… De többször is. Máskor. Nagyon kedvellek.

Baekhyun lassan játszadozva nyomta el cigarettáját a rideg porcelánon.

– Megoldható lenne, hogy… Megfontold a kérésem?

- Bonne chance, mon chéri – pillantott fel végül. – Bonne chance.*

*

Estére járt már a viharmosta ég, mikor újra találkoztak.

A lágy csókok mámora úgy szökött Jongin sima orcájáról fejének összes szavába, nyelve édes rozét beszélt minden álló éjszaka. Nehezen kaparta össze részegen táncoló gondolatait, szemeit lehunyva előtte hancúrozott amit aznap látott, amit aznap hallott – Baekhyun öblösen visszhangzó szólítása húzta csak vissza a való világba. A folyó kecsesen iramlott alattuk vad kígyóként tekeregve, bizsutól csillogó hátán vize akár a töményen hulló csillámpor; elérkezett oda is a nyár. Fehéren játszó szirmok fürödtek meg a felszín tiszavirágainak légyottjául otthont szolgálva: úgy hullott alá a halott virágok áldása, akár a tél legszüzebb hava szemfedőre találva.

Tengerészkékre festették aznap a sötét eget, a karcsú lámpák fényében mégis jól látták egymást.

Jongin hangjából szerelem csepegett az utcák lejtőinek szélén megbúvó pocsolyák mocskosan keringő vizébe. Baekhyun gyengéd érintése szívének domborulatán egészen más világot festett barnán imádó szemei elé – hirtelen kezdett beszélni, hadarva, idegesen és sokat; a szó csak úgy ömlött belőle, mióta megszólalt. Jongin okos volt, intelligens, kedves és udvarias, nem is beszélve arról, milyen szelíden játszott azok körül, akiket igazán szeretett: Baekhyunnak pedig újabban rendkívül ízlett a karamella.

– Hova is jártál egyetemre?

– A Sorbonne-ra.

- A Sorbonne-ra? Tényleg? Hát ez fantasztikus!

– Valami olyasmi… Filozófiát tanultam, de egy év után leléptem. Azóta is az énekemnek élek.

– És mit csinálsz legszívesebben a szabadidődben?

– Szabadidőben? Nincs nekem abból olyan sok…

– Nézd, Baekhyun, hogyan táncolnak a kacsák! Mintha nem is az úszásra tervezték volna őket… Te szeretsz táncolni?

– Nem igazán.

- Ugyan miért?

– Nem tudok.

Jongin, ha elengedte magát, olyan volt, akár egy nagy és szeretni való, ám meglehetősen félénk, nyugtalan gyermek. A mosolya hurrikánokat pörgetett vissza messzi irányba, nevetése fákat, virágokat keltett újra életre biztos pusztulásból, szíve mégis nagyobbat szakadt, ha felhők gyűltek eltűnt boldogságát megsiratva. Baekhyun talpát kopóként követte, szeme mégis egy labradoréhoz tartozott.

A fiatalok csöndesen sétáltak a folyópart mentén húzódó sétálóutcában. Időnként lenge ruhába bújtatott nők szaladtak el mellettük rúzspiros magassarkúban, párjuk csinos, fehér karjukon, szemöldökük, homlokuk apró ráncban. Drága autók álltak a magas ormú házak csipkeboltozata alatt pihenve, harsány dukkójukon glazúrosan ragyogott a máz a délután esőjének utolsó csöppjeivel. Alvázuk felé csillogó ezüstgörbe díszelgett.

Jongin egy pillanatra megállt; a betonparttól elválasztó vaskerítés hirtelen megszakadt, s a vízhez kacskaringós kőlépcső vezetett le. Az utolsó fokokat szürkén nyalta a piszok burjánzó habja.

– Van egy ötletem, Baekhyun – ragadta meg partnere karját a fiatal. Baekhyun kétkedve kapkodta tekintetét a magasabbik és a partot mosó folyó kicsinyke hullámai közt. – Menjünk, keressük meg a csillagokat. Biztos itt bújtak el valahol.

– Nem hinném, hogy ez egy igazán jó ötlet.

Jongin megállíthatatlan volt. Szeme csak úgy ragyogott a vidámságtól, sarkában mosolyogva hasították fel bőrét a nevetőráncok. Kezét Baekhyunéba csúsztatta, ujjaikat szorosan összefűzte, hol sötét és világos találkozott, majd az esőcseppek piszkította lépcsőn elindult lefelé a folyóhoz.

Baekhyun lemondóan sóhajtott fel, s Jongin után vetette magát.

Sokáig ültek az utolsó lépcsőfok angyalszomszédjában: cipőjük hegye alatt alig látszott már a márvány. Az este lágyan mosódott a hullámmal nesztelen éjszakába, az idő a felhőkkel futott versenyt a partmenti fűzfák felett. Jongin Baekhyunra nézett a sárgán derengő félhomályban: az idősebbik szemében virágok hajladoztak.

- Baekhyun.

Jongin félve hajolt a felé forduló arcra. Orgonás szemhéjait szorosan egymásnak csukta, sötét szempillái ügyetlenül csúsztak széjjel a partnak két irányába. Baekhyun habozott: a fiatalabbik ajkain megcsillant a holdfény, ahogy a felhők szétoszlottak. Azelőtt még sosem csókolóztak.

Jongin nagyot nyelt. Homlokát Baekhyunénak simította, kezével a barna hajszálakat füle mögé tűrte. Az idősebbik megragadta a pillanatot, s ujjait Jonginéira kulcsolta; orruk szinte összeért, de szemük végig egymást figyelte. Együtt itták a részegítőn keringő levegőt. Majd Jongin szeme újra megszűnt látni, mire Baekhyun merész döntést hozott – ajkát puhán nyomta a fiatalabbikénak, játékos csókot hintve telten duzzadó szájára. Ártatlan, futó puszi volt csupán, melyet a kacsák ütnek egymás orrára, mikor csőreik a vízen tekergő növények legjobbját legelve véletlenül összetalálkoznak, és Jongin többet akart. Mást.

Hirtelen, nyugtalanul simult a Baekhyunt ölelő őzbarna kabáthoz, hogy újabb csókot kapjon a szőke férfitől. Az estének egyszerre olyan émelyítően boríze volt…

Az arra járók kifütyülték őket, pirosló fejükhöz sértő szavakat vágtak, Jongint mégsem érdekelte mindez. Valaki egy kavicsot dobott feléjük a túloldalról: a folyó vize sötét cipőjük orrához patakzott.

Minden olyan gyönyörű volt.

*

Aztán megint szeretkeztek.

*

Jongin meztelen vádlija köré lustán tekeredett a telefon halvány rózsaszínben virító, csacska vonala. Kócos fejét az olajzöld ajtónak döntötte, fáradt, sápadtan csillogó szemei a haja fölött elhelyezkedő, aranyozott kilincset figyelték; fülében kellemesen zümmögött Baekhyun rég feledett akcentusa. A szoba sarkának homályában egy rádió visított. Jongin felismerte a dalt, s ajka akaratlanul is mosolyra húzódott: az volt az első, melyet az idősebbiktől a bár színpadán lengedezve előadva hallott. Éberen élt benne minden akkord, mellyel a gitár múzsált, minden apró vonás, melyet a csellista húzott és minden egyes szemcse, mely az elméjét égető bagófüsttel torkán aznap este lejutott. És az a feledhetetlen illatár… Persze azóta sem volt mersze megkérdezni, övé volt-e az a kéjesen bimbózó orgonavirág, ami azon az éjjelen fejét örökre ellenirányba csavarta.

– Baekhyun… – kezdte Jongin csendesen. Mosolya egyre csak szélesedett: imádta kapcsolatuk minden egyes pillanatát. Ujja szétszórtan fonta a makacsul tekergődző telefonkábelt lágyan izzó bőre köré. – Milyen parfümöt használsz?

- A legjobbat – hangzott az egyszerű felelet a vonal túlsó feléről. Jongin felnevetett; telt, rózsaszín ajkát felhúzta hibátlan fogsoráról, s a lámpafény rögvest rá is kúszott tökéletes zománcára. Fejét hátradöntötte, amennyire csak tudta, szemét lehunyva pihentette a délutáni forróságban. – Egyszerű, de nagyszerű, sima, szimpla illatú kölni.

- Ó…

– Miért kérded?

Jongin keze alig egymásnak érő combjai közé csúszott.

– Amikor… Amikor másodszor jártam nálad… Mármint, a bárban, de tudod, mikor énekeltél… Megcsapott egy illat, ami teljesen elbódított. Azt hittem… Azt reméltem, hogy a tied volt.

Ezúttal Baekhyun öblös nevetése töltötte be az aprócska, rózsaszín fejet. Jongin meztelen lábáról ruhája alá kúszott a reszkető élvezet.

– Nem hinném, hogy az enyém volt, Jongin. Úgy tűnik, valaki más lopta el a szíved.

Jonginnak arcára fagyott a mosoly.

*

– Baekhyun, itt Jongin beszél. Hallasz? Ah… Tudom, tudom, ez itt az üzenetrögzítőd. Figyelj, én csak… Fontos dologról lenne szó. Dolgozol biztos, nem igaz? Ostoba vagyok, de… Holnap külföldre utazom. Munkaügyben. Nem tudom, mikor látlak, és tudom, ez olyan igazságtalan, meg önző vagyok és minden… De szeretlek.

*

Július torkokat némítva törte át a városhatárt.

Két magányos jégkocka csörgött az üresen álló kristálypohárban. Leheletükből tiszta pára áradt az üveg falára, ajkuk zúzmarát hagyott a soha véget nem érően forduló, hajszálvékony anyagon. A teremben forróságban fürdött a hallgatóság, Jongin mégsem érezte jól magát. Mindig rosszabb volt… Mindig rosszabb volt, ha a kelleténél többet ivott. És azon az éjjelen a kelleténél jóval többet ivott. Ujja lassú, unott köröket rajzolt a színpad mellékében magasodó asztalka öreg fájára, bőre öntudatlanul számolta az ereket, a hasadó repedéseket, s a múló perceket. Több kellett, hogy legyen éjfélnél. Már nem szólt az ének, zene is csak halkan csendült fel a vendégeket fojtogató, eszméletlen némaságban; a bálteremben azon az estén különösen meleg volt.

Jongin háta mégis reszketett.

Kiürült üvege árnyéka mellett elvétve hevertek az elmosódott, részeg munkák – poháralátétek cafatjaira festette fel a legszebb szemeket, miket valaha látott. A mélykéken lobogó tekintetet szurkosan szikrázó gyémántfesték foglalta keretbe, szomszédjában mesésen hajló kezek, élesre csiszolt, tiszta körmök álltak Jongin tollának idegesen csöppenő hegyében. A fiatal imádott rajzolni, aznap este valahogy mégsem találta meg a múzsáját.

A whisky hamar elfogyott, Jongin kedve pedig egyre csak hanyatlott.

A vendégek halkan társalogtak az asztalok között, témáik a világ legkülönfélébb helyeiről származtak. Egy szavukat sem értette.

Lassú léptek közeledtek Jongin felé. A fiatal felkapta a fejét – felismerte az egyszerű kölni torokszorító illatát. Elméjére tejszerű köd nehezedett, s nyakán hamarosan megjelentek az első elhulló izzadságcseppek; egy csontos, vékony ujj mosta őket sötéten vibráló, lázas bőrébe. A torkán áramütésként vonult végig a hideg, ahogy a szemeinek elmosódott idegen szája ádámcsutkája fölé tapadt, s kúszott felfele, hangja azonban elárulta: Baekhyun volt az.

– Te vagy az enigma – suttogta. Basszusa hirtelen agresszívan csengett, s Jongin érezte, tudta, mennyire akarja. – Már hiányoztál. Annyira… kívántalak.

Jongin a bárszékről egyenest Baekhyun karjaiba omlott.

– Na, hogy tetszik?

– Olyan… bézs.

- Tudom. Hát nem fantasztikus?

Jongin ajkaival önfeledt mosoly játszott.

– Ez a kedvenc színem.

Összeköltöztek.

Eleinte mindketten tartottak attól, nem lesz-e túl hirtelen, túl elkapkodott, szenvedélyfűtötte a döntés, ám végül mindketten amellett tették le voksukat: egymásért megéri. És egymásért valóban megérte. Egy apró lakást béreltek a belvárostól keletre, távol minden zajtól, ártalomtól, mégis elég közel ahhoz, Baekhyun kényelmesen beérjen este kezdődő műszakába. Magányosan magasodó, utcára néző épület, nyolc rövidke kis emelet. A negyediken szemelték ki maguknak a lakást, kétszárnyas ablakai a városra kacsintottak, s még egy külön erkély is tartozott hozzá. A kopott-arany korlátot ugyan benőtte már a bodzavirág vad magja, Jongin mégis minden szegletét imádta. Augusztus vége volt, kellemesen hűvös, ő pedig ha tehette, minden reggelijét ott töltötte volna a kerek asztalkánál kávézva.  

A külső falakat kényesen málló olívaszín festék borította, sarkukban a tetőig kúszott a nemes borostyán. Jongin barna hajába csintalan indák lógtak, ahogy fejét a korláton át hajtotta, szétterülő szemhéját lágyan csókolta a magasra nyúló fák smaragd bozótján áttörő délutáni napsugár. Bizsergető érzés volt lábát átvetni az asztalon, ahogy kényelmesen elhelyezkedett; szívében új szimfóniát játszott a szerelem. Méghozzá nem is akárkiét…

Jongin mérhetetlenül boldog volt. Megvolt mindene, mire valaha is vágyott: rendes, jól fizető állása, szerelmével közös lakása, s ő, Baekhyun, a kedvese... Az élete szebb már nem is lehetett volna.

*

Jonginnak sokszor kellett utaznia munkája miatt, messze Baekhyuntól, vagy akár külföldre is elhívták. Ilyenkor éjszakába, hajnalba nyúló telefonbeszélgetéssel szerették egymást – mégsem volt semmi ahhoz fogható, mint egy-egy valódi szó, egy-egy valódi érintés. A telefon hideg feje mérföldekre választotta a szerelmeseket.

Ám Jongin mégis mindig épségben hazatért.

*

Minden olyan gyönyörű…

*

Forrón simult egymásnak a csók és a bőr, a halkan duruzsoló ventilátor szele szinte semmit sem ért. Jongin meztelen karját szemeinek nyomta, úgy sóhajtott fel; imádta, ahogy Baekhyun szája egész testé körbejárta. Susogva reszketett alattuk a sápadtan csíkozott ágyhuzat, újabb, meg újabb helyeken gyűrődött meg a könnyű anyag; az idősebbik száját Jongin izmos hasának tapasztva húzta őt közelebb, míg karját combjai közé csúsztatta. A fiatal akaratlanul is felnyögött, körmeit a feje alatt megbúvó párnába vájta, lábát kinyújtva talpa egy érdes gerincű magazint talált. Titkos lepelben hevertek az ágyon az újságok – hirtelen kapta el őket a hév.

Jongin elméjébe állandó forróság költözött.

*

Nem mindig teltek kellemesen a napok.

Jongin rengeteg dolgozott, teste könnyen elfáradt, szemei gyakran azon nyomban leragadtak, mikor hazaért. Ahogy beköszöntött az ősz, úgy nehezült el minden szava; gyakran betegeskedett. Baekhyun pedig csak hétvégenként maradt éjszakára. Sokat veszekedtek a fiatalok.

Hűvösen repkedtek a napok a fahéjas hintésű levelek kora őszi szelében. Baekhyun korán ért haza, Jongint a délután hevében azonban még mindig ágyban találta. Az énekes halkan osont be a hálószobába, kedvesét nehogy felverje, ám minden igyekezete ellenére sem volt képes megállítani a hangosan csattanó ablakot. Erős széllökés taszította be keretébe a csinosra sikált üveget, ahogy az ősz a szobába is minduntalan beszökött. Jongin panaszos sóhajjal fordult oldalára. Magas nyakú szövetpulóvere felcsúszott mellkasára, bronzosan izzó hasa megvillant a kései fényben.

– Baekhyun?

Az idősebbik csendesen sétált az ágyhoz. Táskáját oldalra vetette, szíja előrehajolt, s végül az egész anyag a padlóra bukott. Baekhyunt nem érdekelte. Térde alatt besüppedt az ágy, használt nadrágja a tiszta anyagnak ütközött, ahogy Jongin fölé hajolt – a fiatalabbik széles, vastag ajka csintalan mosolyra húzódott, s kék szövetbe bújtatott karját rögvest kedvese nyaka köré fonta. Baekhyun ajkai zenéről meséltek, miközben lusta dalt fújva nyakán zongoráztak.

– Szeretlek – suttogta Jongin, ám Baekhyun nem felelt. Ajkát tovább vonszolta a fiatal férfi vállán, ujjai az őrült, kék anyagba martak. Félig feküdt testével a megdermedt Jonginon.

Jongin torkát régi barátja fúrta át: elméjén hevesen uralkodott a vérfagyasztó aggály. Eltolta magától Baekhyun, kiszabadult ölelő karja csapdájából, s a hátát a falnak vetve távolodott tőle; felült. Vádliját keresztbe fogta, ahogy lábait mellkasa felé emelte, ádámcsutkája előrebukott, halkan zihált.

– Miért olyan nehéz neked kimondani, hogy szeretlek? – kiáltotta. Szeme tükrén félelem táncolt az ezüstfényben. – Egyetlenszer sem hallottam tőled, mióta megismertelek. Baekhyun... Szeretsz te engem egyáltalán?

- Jongin!

Jongin sietve kászálódott ki a rendetlenül hagyott ágyból. Baekhyun utánakapott, de a kedvese gyorsabb volt nála. Felkapta dolgozóasztalának székére hanyagul hagyott kabátját, majd zokniját lerúgva kiviharzott a szobából.

Baekhyun némán bámulta a bézs falat.

Jongin jóval éjfél után került csak haza.

Baekhyun a nappaliban ült, s az álmában daloló televízió szürke képernyőjét vizsgálta. Görnyedten hajolt előre, összekulcsolt kezeit ölébe ejtette. Arcán halványul derengett a gyenge lámpafény. Hangosan kattant az éjszakában az aranyzár.

Jongin haja szerteszéjjel állt, mintha csak egy madár költözött volna barnán görbülő fürtjei közé. Karján reszketve tartotta világos kabátját – odakint rettentő hűvös volt.

Az illata meggyízű konyakra hajazott.

– Lefeküdtem valaki mással.

Baekhyun nem mozdult.

Jongin hangtalanul osont be a hálószobába.

Hajnalodott már, mire mindketten újra ágyba kerültek. Jongin pilláin sóhajt rebegve pihent meg a bágyadtan sikló első napsugár, orcáján szűz harmatként ültek a bőrére száradó könnyek. Karjai közt egy felhőpuha párnát szorongatott. Nem volt boldog az éjszakája.

Baekhyun levetette ruháit, majd bemászott mellé az ágyba. Sosem látott még a kora reggeli Jonginnál szebbet: akármennyire is a méreg embere volt, sosem lett volna képes haragudni rá. Előző esti pulóvere ujja körméig csúszott a békétlen álomban.

Jongin pillája riadtan csapott fel, mikor Baekhyun mézédes hangon a nevét suttogta.

- Ne… - kezdte elfúltan, ahogy kedvese keze a dereka köré rohant. Jongin az oldalára fordult, s szeme csak a falat látta.

– Jongin…

– Rossz vagyok – suttogta. – Azért nem szeretsz. Nagyon rossz vagyok, Baekhyun…

– Bolond vagy, Jongin.

– Tudod, hogy nem is feküdtem le mással.

A fiatalabbik karja kibúvott könnyű teste alól, s tartása elnehezedett. Baekhyun Jongin hajába menekülve figyelte, hogyan változnak betűvé az elmosódott szavak kedvese barnára pirult tenyerén.

Pourquoi ne m'aime tu pas?* – rebegte a finoman ráncosodó bőr közé befolyó fekete tinta. Baekhyun saját kezébe vettek Jonginét, s karját válla fölött áthúzva csókot ültetett vékonyra dolgozott ujjaira.

- Ma chérie, ça va tres bien  – csúszott tovább Baekhyun tenyere. - Je t’aime.*

A háttérből egy autó zümmögő zaja szólalt fel.

- Bonne nuit... et fais de beaux rêves* – köszönt el mámoros hanggal Jongin. - Baekhyun.

Jongin egy héttel azelőtt indult el a tél beköszönte előtti utolsó útra, melyet munkával kellett töltenie. Baekhyunnal az első komoly veszekedésük óta kapcsolatuk sokkal magabiztosabbá vált, a kettejük torkát összeláncoló kötél szálai közé újabb fonalak fűzték be magukat. Olyan közel kerültek egymáshoz, mint azelőtt soha, Jongin szíve pedig majd’ szétrepedt a boldogságtól.

– Kettőre már otthon is leszek. Nem akarlak megváratni – de te ne várj rám.

– Úgyis tudod, hogy nem fogok.

– Tudom.

Az idősebbik szinte a vonalon át érezte kedvese felhőtlen mosolyát.

– Baekhyun…

– Hm?

- Szeretlek.

– Én is szeretlek, Jongin.

Fesztelen nevetéssel köszöntek el egymástól.

Baekhyun hosszú kávéval búcsúzott az estétől. Leginkább ilyenkor szeretett a koffeinnel krémbe öntve találkozni, valahogy mindig megnyugtatta az érzés, ahogyan a tévé mellett ülve selymesen vándorolt le torkán az ital. Az éjszakai műsoron azzal az alkalommal is egy butácska, hosszúra nyúló romantikus komédia ment – Baekhyun titkon mindig azt remélte, a boldogság egy idő után tragédiába fullad. A szereplőknek ugyan nem lett volna kellemes a szomorú végkifejlet, ő még is úgy gondolta, sokkal izgalmasabb lett volna mindannyiuk egységes halála.

Két óra múlt, s Jongin még nem érkezett meg. Baekhyun lustán az órára pillantott: a mutató alig mozgott már, öreg volt a szerkezet. Gyakran késve mutatta csak az időt. Hiába, túl gyorsan forgott velük a világ.

Az énekes lefekvéshez készülődött. Úgy tervezte, a nappaliban várja meg barátját, hogy amint az hazaér, rögvest karjaikba vehessék egymást, Jongin azonban úgy tűnt, később ér csak aznap éjszaka haza. Baekhyun tudta, reggel úgyis az ágyban találja majd magát.

A szőke férfi fáradtan vonult végül ágyba.

Altatóbájt csicsergő madarak. Így kezdődött a reggel – Baekhyun nyitva felejtette azt a vacak ablakot. Odakint még sötétség honolt, az égen egy felhőt sem lehetett ezüstben csillanva látni. Az énekes zajtalanul vette a levegőt, torkán azonban bizsergő érzés csúszott fel. Csendes, kelés utáni pihenője keserű köhögésbe fulladt. Rebegő pilláin heverő utolsó álmai egy pillantásra szertefoszlottak.

- A jó büdös francba, hogy fogok tudni így énekelni… – fordult morgolódva a hasára. Már nyúlt is volna tovább, hogy testét kényelmesen kiegyenesítse, nyíló szemének látványára azonban minden porcikája mozdulatlanságba fagyott. Jonginnak az ágyban egy apró nyoma sem volt.

Baekhyun kávéért sóhajtozva tántorgott ki a konyhába.

Most, hogy ennyit késett, mindennél jobban hiányzott neki Jongin reggeli abajgatása.

Baekhyun a háló íróasztalára dőlve olvasott egy régi verseskötetet, mikor utolérte őt a telefon. Délutáni álmot kergetett már ugyan, a hirtelen felharsanó csöngésre mégis azon nyomban felpattant. Sebesen száguldott ki a nappaliba, hogy felkapja a telefont.

A kagylót válla és füle közé csúsztatva izgatottan ajkába harapott. Csípőjét a szerkezet édes kis asztalkájának döntötte, s idegesen hajába túrt.

– Jongin? – szólt bele a kagylóba boldogan.

A túloldalról átszűrődő hang azonban másról árulkodott.

– Byun Baekhyun? – kérdezte egy éles, talán túlzottan is francia női hang.

– Igen, én vagyok.

Baekhyun jókedve pillanatok alatt elveszett. Csalódottan húzta lefelé szépen ívelt száját.

A nő érzelemmentes hangon folytatta.

– Ismer egy bizonyos Kim Jongint?

– Igen, igen – felelte hevesen. – Hát persze, hogy ismerek. A… A lakótársam.

– A St. Ivry kórházból hívom. Szomorúan kell tudatnom, hogy a lakótársa a múlt éjjel autóbalesetet szenvedett a Párizs felé tartó bekötőúton. Az életét nem tudtuk megmenteni. Ké-

Süketen lógott a vonal a padlóra zuhant tantusz rózsaszín fejében. Baekhyun szeméből kiszállt az élet. Őrülten forgott vele a világ. Hátat fordított az egyre hangosabban búgó, bánatos szerkezetnek, sz elvétett bútorok fájába kapaszkodva a hálószoba felé vonszolta magát. Szempillái lefelé húzták egész szemhéját, teste lassan indult meg reszketni. Ajkai szétnyíltak – mégsem szökött ki rajtuk egy árva hang sem.

A háló ajtaja hangosan csapódott be mögötte. Hátát a kemény, zöldre mázolt tiszafának vetette, majd elengedte magát. Teste nyögve omlott össze egykori lábaik halványuló oltárán.

– Hallasz engem, Jongin? Nézem a bézs falat... és most mégis olyan sötét.

Az égen mintha lemenőben lenne már a nap… 

*

Bonne chance, mon chéri - Sok szerencsét, édes

Pourquoi ne m'aime tu pas? - Miért nem szeretsz?

Je t'aime - Szeretlek

Ma chérie, ça va tres bien - Drágám, minden rendben

Bonne nuit... et fais de beaux reves - Jó éjt... és szép álmokat

Kedves olvasók!

Hirtelen nem is tudom, mit írjak... Négy teljes napba telt, de végül sikerült befejeznem ezt a rövidke kis oneshotot. Már régóta szerettem volna írni ezzel a párossal, mert a kedvenceim közé tartoznak ők ketten - májusban egy könyvtári délután elkezdtem egy danse macabre-szerű (haláltánc) szösszenetet, amely összefoglalt volna tizenkét párost, ezen kívül őket szemeltem ki főszereplőként. Ezt az ötletet azonban elvetettem, habár meglehet, később, egyszer talán még folytatom. 

Remélem, ti élveztétek az olvasást - a véleményeteket nagyon szívesen meghallgatnám! Írás közben egyébként végig Demi Lovato Cool for the Summer c. számát hallgattam, és annak ellenére, nem vagyok rajongója, engem valahogy teljesen elvarázsolt. Az olvasáshoz mégsem ezt a zenét ajánlottam; néha nem az a legjobban odaillő, amit gondolkodás közepette hallgat az ember (mikor eszembe jutott mindez, a fejemben folyton a Feliz Navidad ment). 

Ó, a cím pedig... Az ötlet még akkor ütötte fel a fejét, mikor épp a buszomon utaztam - annak az egyik megállója pedig pont egy Beige Room nevű kozmetikával van szemben. 

Nem tudom, mi mást írhatnék nektek... Köszönöm, hogy olvastatok :)