fiction xv
prológus
Azt
mondják, semmi sincs odaát. Azt mondják, minden sötét. Nem
hallhatsz semmit. Nem láthatsz semmit. Nem érezhetsz semmit. Azt
mondják, így megy ez – némán és gyengén, süketen és
tehetetlenül. Némává válsz, süket és öntudatlan leszel. Azt
mondják, így jön ez – nem láthatod a csillagokat, nem láthatod
a széleket. Vak vagy a világhoz és vak a keménységhez; nincs
odakint semmi. Magad mögött hagyod a planétát és egyedül vagy,
egyedül az univerzumban, egyedül a széles világegyetemben, azt
mondják – egyedül vagyunk, mi mind egyedül vagyunk… De akkor
mégis kik azok a „mi”?
Többé nem vagy önmagad.
–
Lu kadét – mondta az
erőteljes, rekedt hangú asszony enyhe északnyugati xinjiang-i
akcentussal. A férfi megragadta két csuklójáról lazán alálógó
szíjakat, áthúzva fölöttük a tépőzárat, hogy aztán egy lágy
suhintással sebesen bele is simítsa a recés felületű anyagba. – A
38-X kapu nyitva áll. Megkezdheti a felszállást.
Nem
is kellett folytatnia. Elegánsan és magabiztosan, a férfi ellökte
magát a tükörsima faltól, szemei mindennemű félelemtől,
rettenettől szabadon sziporkáztak, szájának szélei ajkait büszke
mosolyba húzták felfelé. Előre érezte a kellemes szellőt, ahogy
lágyan hajába kap, mint mindig, mikor kiléptek az állomás nyílt
terepére, a vad fuvallattal küzdve, mely úgy száguldott Beihang-du
90, a 942-3-as projekt rakétakilövő állomásának vöröstéglás,
magas ormú épületei között, akár a farkát kergető hibbant,
veszett kutya. Előre érezte az ujjakat, melyek fülébe üvöltött
üdvözlésekkel, örömteli, sikert sikoltó rívásokkal és a
megkönnyebbülés könnyeivel érintik őt az anyaföld bolygóra
való visszatérést követően – vissza fog jönni, visszajön,
visszajött. Nincs semmi ezek közül, mit ne tudna: Lu Han egy
asztronauta, magányos és szemei csupán a gagátfekete eget hágták
csillagok után kutatva, ajkai csupán azokat az orcákat csókolták,
melyek tulajdonosai az övéivel tették az áttörés boldog
diadalában, karjai csupán azoknak, kik mindig mellette álltak és
végig támogatták őt, attól a pillanattól kezdve, hogy csak
álmodott: álmodott, álmodott arról, egyszer ő lesz majd az űr
végeláthatatlan tengerének, a kozmosznak gondolahajósa –
egyedül van.
–
Nem létezik, hogy igaz a
feltevés – az emlék áramütésként érte. Emlékszik
édesanyjára – magasan és gyönyörűen állva, hátát verdeső,
föl-le hullámzó fekete hajkoronájával arcát csiklandozva –,
ahogy történeteket mesélt neki egekről, melyeket még sosem
látott azelőtt, bolygókról, melyekről senki sem hallott még
azelőtt, csillagokról, az ismeretlen záporáról, messze, messze
keringő galaxisokról, és ó, a tejútrendszerről; túl gyorsan
halt meg, túl korán, túl váratlan, akár egy szélroham,
bámulatos szupernóva. – Miszerint senki sincs odaát. Nem vagyunk
egyedül, Han. Az nem létezik, hogy ez igaz lenne.
De
Lu Han egyedül volt. Mindig is egyedül volt: egyedül, mikor gyerek
volt, egyes-egyedül, mikor már elég érett volt ahhoz, tudja,
többé már nem az, egyedül, mielőtt elment és egyedül maradt
mikor már nem volt többé senki, ki karjában tartsa éjszaka, ha
egyedül volt, ha egyedül volt és félte a világot.
–
Egyedül vagyunk az univerzumban
– hallotta máskor kristálytisztán a túloldalról, egy párás,
félhomályos osztályteremben, magán kívül harminc másik diákot
fogadva be. A tanárok mindig ezt mondták kés ő mindig ezt
hallotta: „Kutatók bebizonyították: ez tény. A Földön kívül
nem létezik semmilyen intelligencia.” És csak mondták, mondták,
mintha tudtak volna bármit is, mintha láttak volna bármit is,
átéltek volna bármit is.
Lu
Han tudta; édesanyja szerette volna minden áron, ha tudta volna is;
fiából lett a legnagyobb képmutató ki valaha élt ezen a világon.
–
Készen állsz? – Ahogy
megjósolta, vagy ezerszer megkérdezték tőle mielőtt még
felszállhatott volna. Tudta: mindannyian féltek – féltek, hogy
nem jön vissza. Mindannyian féltek, de Lu Han sosem; ha
panaszkodnia kellett volna, valószínűleg csupán vállat vont
volna, orra alatt elmormogott suttogással arról, az egyetlen
borzalom, ami odakint fogadja majd nem más, mint a szemcsés por
állagú három az egyben kávé, mely másra sem vár, minthogy
gőzölgően forró vizet csokoládébarna vakondtúrásának
közepébe öntve újabb, torkát pazarlásként locsoló ízetlen
löttyként végezze szervezetében felszívódva. Ez pedig
természetesen – egy olyan ember számára, aki a napot egy bögre
bőséges, tökéletesre pörkölt Blue Mountainnel kezdi, zárni
pedig ugyanazon mennyiségű, lágyabb babok bársonypuha folyadékává
őrölt ereiben száguldó, életerőt és vitalitást hozó finom
káprázattal zárja – magát a poklot vázolta fel maga elé
csillámporba forgatott tengerészkék festéktől csöpögő
ecsettel hadonászva. Hiányozni fog neki; hiányozni fog neki az
erő, melyet sötét zamatából szerez és az íz, ó, az íz,
amiért él-hal, hiányozni fog neki, nagyon is – talán még az
ágyánál is, kövér, puha párnáinál és kézzel szőtt
takaróinál is jobban.
–
Ha nem tévedek – és mint
tudjuk, én igencsak ritkán tévedek –, ez kereken az ötödik
alkalom, hogy ezt a kérdést feltetted a mai nap – Lu Han
felnevetett; és mikor nevetett, ajkai elhagyták fogsorát, mely úgy
ragyogott fehéren megállíthatatlanul, hogy az ezernyi apró
fénysugár, mi a fertőtlenítő-tiszta folyosó megannyi fénylő
villanykörtéjéből sugárzott, vakító lézerként verődött
vissza a vele szembetalálkozó arcok keserű vigyorára. Gyönyörű
volt, s ő ebből mit sem sejtett – milyen káprázatosan is
festett abban a vastag maskarában, arany haja szikrázó glóriába
vonva, készen arra, a planétát mind maga mögött hagyja csupán
egyetlenegy mosollyal. – Számoltam.
Hangja
erőteljesen visszhangzott az üres folyosókon, melyeket céltalanul
jártak, melyek végén várta őket a kapu, hol minden végződik s
kezdődik – beszáll a gépbe és büszkén röpül fel, fejét
végig fent tartva, nem számít, mivel kell majd odakint
szembeszállnia. Lu Han már csak ilyen: birtokában van az a
hihetetlen bátorság melyet partnere, Zhou Mi még mindig nem volt
képes megfejteni, habár már vagy tíz kerek éve, hogy őket
kettejüket egy szerencsés hullám ugyanazon vizekre sodorta. A
férfi rezgései úgy töltötték meg a levegőt körülöttük,
ahogy semmi, ahogy senki más nem. Erős. Független. Bátor, és
Zhou Mi tudta, mindig is tudta, képes rá – képes lesz rá
egyedül, ahogy egész életében képes volt egészen addig a
pillanatig.
–
De te… egyedül mész –
hangja lágy suttogásba fulladt barátja meleg, barna szemeibe
nézve. Zhou Mi rámarkolt a mankókra, melyek talpon tartották –
balját szilánkokba zúzva, vastag gipszrétegbe burkolva. Terveik
szerint ő szállt volna fel Lu Hannal, preparációval töltött
hosszú hónapok meg hónapok után, s így is volt ez mindaddig, míg
egy szerencsétlen napon el nem ütötte egy hatalmas terepjáró –
rosszul lépett rossz helyen, igencsak rosszkor. Éles
fékcsikorgással végződött és az asztronauta azonnali kórházba
szállításával folytatódott, ahol megmentették a lábát – a
lehetőség azonban, hogy kilőjék őt az űrbe ugyanazzal az északi
széllel repült messzi egekre, mi azon az estén is fújt, oly
vadul. – Nem fogod egyedül érezni magad?
–
Egyedül voltam – felelt Lu Han
gyengéden – egész életemben. Egy hónap odakint nem változtat
semmin.
–
De minden…
–
… rendben lesz. Ezt
akartad mondani, nem igaz?
Lu
Han elmosolyodott. És mikor ő mosolygott, senki sem szólhatott egy
szót sem.
–
Vigyázz magadra, Han.
Mielőtt
kinyithatta volna szemeit, felkelvén a mély szunyókálásból,
minek megtételére vagy két órácskával azelőtt adta be derekát,
a helyzet változott s az ég alákúszott csendesen – Lu Han
egyedül állt a gittelt felső ablakok alatt, letekintve a szemei
előtt lassan zsugorodó Földre. Forró tűzgolyók szikrája
tükröződött vissza barna íriszéről, ahogy körbekémlelt,
pillantását fel s le futtatva a fölé terített látványon.
Nem
volt képes levenni róla tekintetét.
Nem
mintha nem járt volna az űrben azelőtt. Sőt mi több – igen
gyakran szállt már mindennél feljebb, legalábbis, amennyire
állapota engedte. De általában engedte, így mikor bármiféle
projekt felütötte a fejét a hirtelen semmiből, Lu Hant hívták
és Lu Han sosem mert nemet mondani egy olyan lehetőségnek, mint az
űrutazás. Kilövés a Holdra, vagy, ha nem is a Holdra: Marsra,
Jupiterre, a Szaturnusz és Plútó ugyanolyan fantasztikusan
festettek elméje zsúfolt vásznán. Nem mintha nem érezte volna a
gyomrát csomóba fűző késztetést azelőtt.
Másfelől
– gyakran érezte már, habár sosem egyedül. Mindig is egyedül
volt, de odaát sohasem: mindig akadt valaki más, hogy megossza az
élményt velük. Most azonban mind övé volt, az övé s csak az
övé, ő láthatta, ő érezhette, ő élhette át a semmihez sem
fogható pillanatokat; a világmindenség egyetlen, hatalmas
kavalkádba rázva, feketén és arany-fehéren tündökölve-keringőzve
táncolva barna őzszemei előtt. Lassan sodródott a végtelen felé
a hajó üresen, hallgatagon. Csendes volt minden.
–
Roger – vette kezébe Lu
Han az aprócska, fekete műszert, mely utazás közben mindvégig az
irányítópulthoz volt rögzítve. A legbonyolultabb feladatnak a
fedélzeten talán csupán a mozgás ígérkezett – nehézkesen
siklott át egyik szobácskából a másikba, utazásai rengeteg
alkalmai után sem volt még képes teljesen hozzászokni a
lebegéshez. Karjai, lábai időnként igencsak lehetetlen helyekre
szorultak be a keskeny átjárók hágása közben, kellemetlen
pillanatokkal megajándékozva a fiatal űrhajóst. Odafent vigyáznia
kellett magára, jobban, mint azelőtt bármikor; tudta, ha akár
egyetlen rossz lépést is tesz, terve – terveik, álmaik –
azon nyomban füstbe megy. A szerkezet természetesen akkor is megy
tovább, ha ő már nem képes rá, expedíciójának kivitelezése
azonban szinte teljesen bizonyos, hogy fájdalmas kudarcba fullad.
Közvetlen segítség nélkül repülni majdhogynem felért egy
öngyilkossági kísérlettel, őt mégis engedték, ő mégis
mosollyal az arcán fordult fejével vissza a messzi Föld felé.
Veszély ide vagy oda, Lu Han szerette a kalandokat, főleg azokat,
melyeket saját terveit követve vihetett véghez. Ha egyedül volt,
nem volt kit féltenie. Ha egyedül volt, nem volt kiért aggódnia.
Ha egyedül volt, nem volt kit hátrahagynia, feláldoznia,
cserbenhagynia… Önmagán kívül.
–
Beihang-du – szűrődött át a
távbeszélő pillekönnyű testébe vájt csöppnyi lyukakon
keresztül. Ugyanaz a hang köszöntötte Lu Hant, ugyanaz az erős,
rekedt bariton, ami előtte fel is küldte őt a világűrbe.
Időnként fel-fel kellett vennie a kapcsolatot az állomással,
csupán elővigyázatosságból tett óvintézkedésként. Sosem
lehetett tudni, mikor kerül veszélybe, mikor siklik ki hajója a
pályáról, vagy éppenséggel mikor jönnek újabb információk a
terv kivitelezésének változásáról; így ezek a rövidke
eszmecserék, melyeket az irányítóközponttal folytatott,
rendkívül hasznosak voltak mind az ő, mind a Földje számára. A
társalgás nem tartott tovább két röpke percnél, ennél több
azonban nem volt még szükséges sose – az asztronauták eddig
minden alkalommal zökkenőmentesen érkeztek meg az űr sötétjében
elhelyezett állomásokra.
Egy
idő után talán úgy tűnhetett, a sikló körül táncoló
végtelen, csillagpor-hintette semmi lassan elkezd majd unalmassá
válni, de ez nem így történt: a hajóban buborékként repkedő
italok és az igencsak ízetlen, szárított, fagyasztott és
megannyi más, preparált ételek, no meg az utasok testében
végbemenő fájdalmas változások dacára Lu Han ugyanúgy élvezte
a repülést, mint azelőtt bármikor máskor. Megérte. Megérte, a
látványért. Megérte, a hihetetlen szeparációért.
Megérte, a súlytalanság semmihez sem hasonlítható érzéséért.
Megérte, az élményért – megérte mindenért.
Megérte
mindazért, amit az évek során kapott és mindazért, mit adott.
A
meteoresőről másnap – már ha egyáltalán napnak lehetett
nevezni azt az időt, melyet Lu Han a felszállása óta az űrben
eltöltött – igencsak biztató hírek érkeztek a fedélzetre.
–
Lu kadét – a fiatal
asztronauta épp a felette sötétlő eget bámulta, mikor a
hangszóróból hirtelen felharsant a hívás. Szőke fejét riadtan
felkapva rögvest a szerkezethez siklott, a műszert tenyerébe véve
az arcához szorította. Nem számított semmi jóra az állomásról
beszélő alkalmazott hangjából ítélve, kétségeit azonban hamar
szertefoszlatták az asszony nyugtató sorai. – A fejlemények
szerint hamarosan megérkezik az első hullám. Győződjön meg
róla, időben az állomásra ér. Nézzen rá időnként a
robotpilóta állására, Choi kadét a múlt nap megemlítette, az
állapotának rendszeres ellenőrzésére különös hangsúlyt kell
fektetni, mivel időnként hajlamos arra, hogy deaktiválja önmagát.
Az állomáson azonban minden a lehető legnagyobb rendben halad, már
elő is készítették a külön az Ön számára tervezett
szerkezetet és annak műszereit. A kutatócsoport nagyon hálás a
szolgálataiért, kadét. A küldetése után – habár nem
szándékozom tönkretenni a meglepetést – szinte teljesen biztos,
hatalmas elismerésben részesül majd itthon. Nagyon sokat tett Ön
értünk, kadét.
Lu
Han tudta, és azt is; megérte – az emberekért.
Aznap
az asztronauta friss gyümölccsel zárta a fárasztó, ébren
töltött órákat. Az első, rövidke kis időszakban meg volt még
a lehetősége arra, ilyesfajta élelmiszereket fogyasszon az űrben.
Nehéz munkának bizonyult ugyan meghámozni, a magával hozott
narancsot és mandarint azonban sokkal több ideig lehetett élvezni,
mint az almákat és banánokat, amelyeket igencsak hamar el kellett
fogyasztani, máskülönben ízüket teljesen elvesztették, kásás,
félig-meddig már rothadó és barna testre váltották ízletes,
egészséges húsukat. Sosem volt egyszerű az űrben való étkezés,
nemcsak az asztronauták, az élelmezők számára sem. Olyan menüket
kellett összeállítani, melyek teljes mértékben megfeleltek
azoknak az elvárásoknak, amiket az emberi test igényelt tápanyag
és értékek terén – egy asztronautának pedig mindennél
fontosabb volt teste felügyelt, precíz karbantartása, különösen
a világegyetem sötétjében keringve.
A
hajó fedélzetén soha nem ment le a Nap, Lu Han mégis nyugovóra
tért.
Hatalmas
robajra ébredt. Hosszú pillái épp, hogy megrebbentek a hajó
belsejében felgyülemlett, állott levegő nyomasztó
mozdulatlanságában, s az égi járművet irdatlan erő taszította
a szétterülő semmiség egyre csak mélyülő közepébe. A
szerkezet őrült sebességgel pörgött pályájáról kicsúszva,
téves irányba repülve túlságosan is sebesen. A Lu Han ideiglenes
fekhelyeként szolgáló, falhoz tépőzárral odaerősített, vastag
hálózsák hevederje a hirtelen kialakuló turbulencia hatására
kifeszült, ellökte magától az asztronautát szerény ágyával
együtt s saját anyagát féktelenül megnyújtva két hosszú,
hangosan csattanó csíkra hasadt. Körülöttük felforrósodott a
levegő, az oxigén szintje egyre csak csökkent a hajóban, a
fennmaradó rész pedig szinte marva érte a férfi torkát, ahogy
lélegzett, minden egyes alkalommal egyre nyersebben és durvábban.
Az asztronauta minden erejével az irányítópult felé igyekezett,
mozgását azonban nagyban hátráltatta a siklóban kialakult őrült
helyzet, a hajó megállíthatatlan, örvénylő zuhanása és a
túlnyomás, amely percről perce nehezebbé tette a járműben való,
reménytelen sodródásnak inkább nevezhető haladást. Lu Han
homlokán megjelentek a kétségbeesés első, gyöngyözően
árulkodó jelei – arcán sebesen gördültek le az apró
izzadságcseppek. Mire lábát végre sikeresen kiszabadította
hálózsákja combját vasmarokként tartó takarójából, a
rendszer automatikusan váltott. Megszólaltak a vészharangok,
beindultak a vörösen vakító villanólámpák, a fennálló káosz
pedig még nagyobb katasztrófába torkollott. Egy újabb csapás, s
az asztronauta az irányítópult bonyolult rendszerének közepébe
zuhant, karjait, lábait piroslóra horzsolva, ahogy a különféle,
apró gombok mélyen bőrébe nyomódtak. Lu Han lélegzete torkában
akadt; mellkasa a hideg, kemény falhoz tapadt, szíve hangosan
verdesett, akárcsak a csapdába zárt kolibrimadár két kicsiny
szárnya. Jobb kezével a távbeszélő felé nyúlt, míg baljával
igyekezett minél inkább eltolni testét a pulttól – mindezt
meglehetősen eredménytelenül. Egész lényében remegett, ereiben
sebesen száguldott a vér. Tudta, nincsen sok ideje, és tudta, ha
nem kap választ, többet ő sem fog már adni: ahogy levegője a
kabinban egyre csak fogyott és fogyott, elméjére úgy telepedett
rá lassan kúszó, sötét szemkendője a félelemnek, a páni
rettegés első hullámának.
–
Beihang-du, 38-X – zihálta a
készülékbe. Nyelve elnehezedett fogai kerítésében, ahogy száját
szólásra nyitotta, sürgetésre, segítségkérésre. Minden szava
száraz volt, akár az arany smirglipapír, torkát égette az oxigén
fojtogató hiánya.
–
38 X, Beihang-du – hangzott a
monoton felelet.
–
Beihang-du, a…
Az
első becsapódást hirtelen követte egy második, s Lu Han szemei
előtt hirtelen elsötétedett a világ.
Fájdalom.
Égető
forróság, őrülten síró szúrás követte a tudatlanság
vasfonálból szőtt hálójából való szabadulás utáni,
hangtalan sóhajokkal töltött óráknak tűnő másodperceket, a
hazug szabadság fekete, valótlan megkönnyebbülését. Talán jobb
volt így, gondolkodott el magában, hogy nem érzett semmit, tán
jobb volt addig, míg ernyedt végtagjainak létezéséről sem
tudott. Ha valami fájt, nem lehetett álca, ha valami égetett,
valóság volt. És az is volt, nem csupán elméje kegyetlen játéka,
az is volt – képzelt, hamis, s mégis igaz valóság.
Valaki
sikoltott. Fájdalmas volt. Lu Hannak is fájt, s ő is sikoltott.
Nem hallották.
–
Meghaltam – jelentette ki
bátran a fekete lebegésnek. Egyedül volt. Magányos? A halállal.
– Én ugyan minden bizonnyal meghaltam. Ha pedig én meghaltam,
akkor ez itt a Pokol. Bizonyosan…
Senki
sem válaszolt.
–
A Mennyben nem sikoltoznak –
védte meg előzőleg statuált magabiztos állítását, kicsit
talán mérgesen és felháborodva, hogy vele bizony se nem
ellenkeznek, neki se nem adnak igazat.
További
apellációra azonban más nem jutott ideje, lényét újból átjárta
a remegés, a fájdalmas, vakító ragyogás s végül a tűz, a tűz
olyan nagyon lobogva, mint ő ahogy még sosem látta, tapasztalta.
Vak szemeire a sötét hályog tenyere húzott halotti nehéz leplet,
elméje előtt újra elsötétedett a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése